Betty Jane Pierce lakása

Végre felismert! Egy öleléssel erősítette ezt meg. - Nem is tudtam, hogy itt laksz, hisz mikor találkoztunk utoljára? - tettem fel a kérdést. - A 60'-as években. - vigyorogtam, de már egyből témát váltott.
Elkezdtünk háza felé sétálni, nagyon szép volt kívülről. Nem tudom, hogy van-e ember lakosa, de behívott. Ha egyedül csak ő lakott volna itt, akkor nem lett volna semmi baj, hisz egy vámpír.
Bementem az előszobába, nagyon édes kis háza volt. - És mi történt veled azóta? - kérdeztem kedvesen. - Amúgy velem semmi érdekes, még mindig nem leltem rá az ikertesómra. - hajtottam le a fejem. Egyedül ő tudott arról, hogy nekem valaha volt egy testvérem.
- De most sajnálom nekem mennem kell. - húztam el a számat és sajnálkozva ránéztem. - Szia még fogunk találkozni. - öleltem át és kiviharoztam az ajtóból. Láttam egy felhívást, hogy ma lesz egy nagy buli.. Hát új vagyok és valahogyan meg kell ismerkedni.. Beültem a kocsimba, s vettem egy fekete/kékes mini ruhát. Elmentem az utca túlsó oldalán lévő boltba és vettem egy fekete magassarkút. Egy elhagyatott utcába hajtottam, s gyorsan a kocsiba átöltöztem, majd egyből a Grill felé vettem az irányt..
/folyt. Grill/

Miután megiszogattam a whiskeymet, gondoltam egy esti séta nem árthat meg, ezért zsebre dugtam a lakáskulcsaimat, amik egyébként sem kellenek, ha nincs ajtód, amibe bele tudnád dugni... azzal kiléptem a derengő esti félhomályba.
Pár perc múlva egy sötétbarna hajú lány/vámpír tűnt fel az utcán. Éreztem rajta, csak úgy "bűzlött" a vámpírszagtól. Reflexszerűen reagáltam; kerülve a feltűnősködést, behúzódtam kissé az árnyékba, úgy, hogy azért ne nézzenek idiótának miatta. Nem akartam összetűzésbe keveredni ma már senkivel. Aztán hozzám szólt. Kedvesen bemutatkozott. Katie?! Hát persze! A fősulis barátnőm. Istenem de jók voltak azok az átbeszélt éjszakák. Nagyon kedves lány, de aztán valahogy kettéváltak az útjaink és már vagy... 50 éve nem láttam őt.
- Szia!- derült fel a kedvem. Azzal köré zárultak a karjaim. - Ha tudnád mennyire örülök neked!- vigyorodtam el. - Mi van veled? - érdeklődtem. - Ne, várj!- állítottam meg. - Gyere, itt lakom kb. két percre. Menjünk be! Sokkal kellemesebb lesz, ha bent beszélgetünk - azzal a házam felé invitáltam.

Ideértem egy kis városba Mystic Fall's.. Évekkel ezelőtt tanulmányoztam, s megtudtam, hogy 1864-ben volt itt a nagy "vámpírüldözés". Sokan a helyi templom aljába ragadtak. Nagyon sok történelme van ennek a misztikus városnak, ezért gondoltam, hogy ideköltözök egy pár évre, míg nem tűnik fel az embereknek, hogy nem öregszem. Óvatosnak kell lennem, hisz itt egyszer tudtak a vérszívókról.. Ki tudja, hogy most már nem?
Befordultam az utcán, zsebemben a kezem, s körbe néztem. Alig egy lélek. Egy boldog pár sétált szembe velem. Mindkettőknek olyan csábító vére volt.. Legszívesebben beléjük haraptam volna, de nem lehet.. Azt az énemet már rég elfelejtettem..
Megpillantottam messziről egy barna hajú lányt, olyan ismerős volt. Közelebb mentem hozzá és éreztem rajta, hogy vámpír. Épp a kertben volt. Gyorsabban elkezdtem sétálni, s felém fordult. Egy lépést hátráltam, mikor felismertem az arcát. - Betty? - kérdeztem és odafutottam hozzá, persze normál tempóban. - Megismersz? - kérdeztem széttárva karjaimat, de nem jött felőle semmi válasz.. - Én vagyok az.. Katie a fősuliról. - mosolyodtam el.

Miután Melanie otthagyott a főterén, ha lehet így nevezni úgy döntöttem nem adok alkalmat magamnak, se senki másnak, hogy megállítson abban, hogy végre "haza" indulhassak.
Egy ideig még bajlódtam a zárral aztán végül kifogyva a türelmemből berúgtam az ajtót. Remek! Hirtelen harag és kampec az újdonsült az ajtómnak. Fizethetem ki, na nem mintha pénzszűkében lennék, szó se róla, de akkor se kéne egy tisztes polgárnak feltüntetett embernek csak úgy rugdosni az ajtókat! Lopva körülnéztem, hogy ki láthatta a jelenetet, de nem láttam senkit. Betámolyogtam a házba és ledobtam magamról a felesleges cuccokat, így már csak a farmerem és egy lenge kis topp maradt rajtam. Gondoltam felhívok valami mindenes embert, aki segít helyrehozni az ajtómat, de addig is visszaillesztettem a helyére. Mondjuk teljesen mindegy, hogy van-e rajta ajtó vagy sem, hisz max hülyének nézhetnek miatta; a betörőket pedig le tudom szerelni, ha kell. Jót kacagtam magamon, majd csak arra lettem figyelmes, hogy szomjazom... Odasétáltam a gyönyörűen kiépített italos pultomhoz és öntöttem magamnak egy whiskeyt. A mai második élvezeti cikkem elfogyasztására került sor. Kisétáltam a kicsi teraszra és egy kicsit kiültem a természetbe. Jó néha a semmiről gondolkodni. Megnyugtat. Egy ideig még ott kinn üldögéltem, kezemben a whiskeyvel. Persze a telefonkönyvben nem találtam olyan "mindenes embert", így valószínű, hogy vagy nekem kell kitanulni a szakmát, vagy ismeretséget kell kötnöm egy ajtószerelővel.

Elnyomva a szomjúságom, csakis a célomra koncentrálva vágtam át az erdőn, elsuhanva a házak mellett, ahhoz elegendő gyorsasággal, hogy senkinek ne tűnjön föl az ittlétem. Nem akarok nagy feltűnést okozni a városban és nem is tervezem, hogy a továbbiakban emberi vér tapadjon a kezemre. Odaértem az átlagos kis bérházam elé, de akkor hirtelen megtorpantam. Hullámszerűen tört rám a vér hiánya, és ezt csak mindinkább súlyosbította, hogy hallottam, ahogy valaki közeledik. 3-2-1...
- Szia! - szólalt meg a hátam mögül egy cserfes női hang. - Te vagy az új bérlőm? - érdeklődött. Még mindig háttal álltam neki, így nem láthatta az arcomat: a szemem alatt lévő erek feketére váltak, míg mandula barna szemeim obszidián feketén csillogtak. Ökölbe szorítottam a kezemet, megszorongatva a napgyűrűt méginkább emlékeztetve magamat arra, hogy ki vagyok s mit tanultam. Azt, hogy mit veszíthetek akár egyetlen harapással, egy kicsiny csepp vér megízlelésével: soha nem ismerhetem meg a húgomat.
- Hello - pördültem meg, így észrevételezhettem a lányt. Vörös, göndör hajfürtjei rakoncátlanul omlottak a vállára, arca hiperaktivitást tükrözött. - Igen, én volnék - nyújtottam kezet.
- Jaj, nagyon örülök - vigyorgott, mire éreztem, hogy máris kezdi kikezdeni a sok éven át lappangó önuralmam. - Szóval, - mutatott a lakás felé - íme! Gyere csak beljebb - mondta, azzal átléptem a küszöböt. - Az árban már e-mailben megegyeztünk. A lényeg, hogy pontosan fizess!- figyelmeztetett.
- Hát persze! Ne aggódj - hárítottam s éreztem, hogy kicseng a hangomból a türelmetlenség.

- Na jó, akkor még lehet ma átugrom pár cuccért. - indult az ajtó felé. Kezdtem megkönnyebbülni, hogy hamarosan újra friss oxigénnel lesz tele a szoba és megszabadulhatok hívogató vérének illatától, ami már-már a torkomat csiklandozta. - Oké- közel lépett hozzám. Lelassultak a másodpercek. Hallottam a dobhártyámon keresztül, ahogy gyenge, jelentéktelen szívében, hogy áramlik a vér. Előre láttam, ahogy a nyakának ugrom és érzelemmentesen kitöröm a nyakát majd a testét elásom az erdőben eltüntetve őt, a múltját, arra gondolva, hogy legalább mégegy féreggel kevesebb lesz a bolygón... Majd puszit nyomott az arcomra. Megszűnt a homály és én újra önmagam lettem. Mi lelt? - Na, pá - mosolygott és otthagyott. Megdermedve álltam, próbálva felfogni a történteket. Nem ment.

(Ezt a nevet adtam a lásnak, hisz van még egy Miss Pierce a játékban . Ha szeretnél képet a lakásról, linkelj pm-ben és beillesztem)