A város főtere

Rossz érzés, volt, hogy csak úgy jött ki a beszélgetés, hogy őt hibáztatom, ő meg bevallja, hogy hibás. De aki itt az őrült volt, az én vagyok!!- gondoltam magamban. Ezért elejét vettem a dolognak. Megálltam, és Bonnie szemébe néztem erőssen, ezzel is megpróváltam szugerálni, a megbocsátásra.
-Megcsaltalak.- mondtam egyszerűen, és beleharaptam a szám szélébe, majd vettem egy nagy levegőt: és most következik az, hogy mentegetőzöm.
-De nem is értem mi volt velem, csak azt hittem már nem szeretsz, és elhagytál, meg nem érdekellek többé- hadartam egymás után az érveket, teljesen értelmetlen szöveg kerekedhetett ki az egészből.
-Tudod, nem értettem mi történik velem, ahogy most sem értem, teljesen meg vagyok kavarodva.-magyaráztam még mindig kétségbe esve.
-Azt is tudom, hogy ez kizárólag az én hibám, és tényleg jó lenne, hogy megbocsájtanál.- fejeztem be a történetet, azt hiszem egy szuszra.
Azt, hogy mondhatnám egyálltalán meg, hogy mind a kettőjüket szeretem?? Hogy nem csak iránta érzek valamit.
Még mindig az a gondolat járt az eszemben, hogy lehet, hogy pont azt akarta kezdeni, hogy ez nem mehet így tovább, meg jobb lenne, ha külön folytatnánk. Meg nem szeret már, talált egy jobb, megbízhatóbb embert.
-De ha már nem szeretnél...-kezdtem lassan, és elszakítottam a tekintetem róla, egy követ, rugdostam a lábammal, és arra felé néztem. Huh az életem lassan olyan lesz mint egy szappanopera. Hogy kászálódhatnék ebből most ki???

Jason gyönyörű szemei mindig is elkápráztattak, pláne most! Konkrétan elmerültem bennük, olyan volt mint egy soha véget nem érő álom. Ám ekkor kérdéseket szegezett hozzám, amit jogosnak éreztem, mivel se szó se beszéd otthagytam őket a parton. Próbáltam értelmes, és összeszedett választ adni a kérdésekre.
- Igen, és tényleg sajnálom, hogy nem tudtam maradni! Dolgom volt, és nem várhatott. Elenának kellett segítsek. - hazudtam szemrebbenés nélkül, igazából ez csak egy kegyes hazugság volt. Legalábbis ezt próbáltam magammal elhitetni.
- De valóban, beszélnünk kell! Elég sok mindenről, és kifejezetten örülök annak, hogy most összefutottunk. Úgyis beszélhetnékem van, és ilyenkor csak úgy dőlnek belőlem az érzelmesebbnél érzelmesebb mondatok. - mondtam, és elmosolyodtam.
- Szóval, ha gondolod, akkor tehetnénk egy sétát, és közben beszélhetnénk. - ajánlottam fel, és megfogtam Jason kezét, jelezve, hogy indulhatunk.
- Igazad van! Borzalmasan hiányoztál, és nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád! - mondtam teljesen őszintén, és átöleltem Jason-t. Nehezemre esett visszafogni magam, hogy meg ne csókoljam, de muszáj volt. Végül is azt se tudom, hogy szeret-e még. Remélem ez hamarosan kiderül. - gondoltam, és továbbsétáltunk, immár kettesben. Végre kettesben!

Reggel miután fölkeltem, biztosra vttem, hogy egy őrült vagyok. Még inkább nem tudtam mit tegyek. Ezért megpróbáltam felhívni Bonniet, de persze nem sikerült elérnem. Így elindultam egy frissítő sétára. Ebből lassan egy másfélórás túra lett.
Teljesen magambavoltam fordulva, ezért sem vettem észre, amikor nekimentem pont annak a személynek, akivel most a leginkább kellett volna beszélnem.
De nem bírtma ki, hogy ne említsem meg a tegnapi tényezőt, miszerint csak úgy eltűnt a szemem elől. Tudtam, hogy én voltam a bűnös, meg, hogy én csaltam meg, de mégis, ő meg nekem okozott fájdalmat.
-Hova ez a sietős??- nyultam le a táskájáért amit leejtett, majd elmosolyodtam, és a szemébe nézetem. Felálltam és a kezébe adtam a táskáját.
-Tessék siess csak tovább!- engedtem neki utat, majd meghasadna szívem ha most fogná magát és tovább menne, de kivülről hozatm a "nemérdekel"-arcot.
-De beszélnünk kell! Ha nem érsz rá, akkor megint csak hiáőnyozni fogok.- mondtam egy kicsit sem rejtegetve a gyerekességet a témában.

// Salvatore panzióból //

Kellett egy kis friss levegő! Egyszerűen nem bírtam elviselni ezt a sok konfliktust, ami körülöttem zajlott. Nem vagyok az a nyugalmas típus, így jobbnak láttam inkább elhagyni a terepet, és nem állást foglalni ebben az ügyben! Kényelmesen sétálgattam a főutcán, bár nem igazán volt úti célja ennek a sétának, mégis úgy éreztem, mintha el kellene jutnom valahová. Lassan haladtam, és közben figyeltem, hogy hogyan haladnak el mellettem az emberek. Nem szerettem a tömegnyomorban közlekedni, főleg nem gyalog. Így elhatároztam, hogy rákanyarodok egy kisebb mellékutcára. Ám mielőtt ezt megtehettem volna, nekiütköztem valakinek, amitől kicsit elvesztettem az egyensúlyomat, de ahhoz nem volt elég, hogy elessek. Ahhoz viszont igen, hogy elejtsem a táskámat, így gyorsan érte nyúltam, ám ekkor valaki szintén a táskámért nyúlt. Csak annyit vettem észre, hogy Jason gyönyörű szeme tükröződök vissza az enyémről.

Dühös pillantással követtem végig a férfi útját, és tudtam, hogy utána futhatnék megállítani, de annak semmi értelme sem lenne. Biztos voltam abban, hogy a férfi további kérdéseimet is hárítaná, vagy hazugságot nyomna le a torkomon, bár, hogy mi oka lenne rá, azt elképzelni se tudtam. Hát jó, majd akkor kitalálom ki vagy te. - döntöttem el magamban. Nem vettem be, ezt a dolgoztunk együtt dumát, mert apám biztos, hogy megemlítette volna. Túl jó volt ahhoz a kapcsolatunk, hogy ne, mindenkit ismertem, akit ő is. Nagy levegőt vettem, és lassan elszámoltam tízig, hogy megnyugodjak. Fene egye ezt a hirtelen haragú természetemet. Ha ennek az idegennek köze van Katherinehez, vagy esetleg apám megöléséhez nem állok jót magamért. Az unalmasnak induló napom 180 fokos fordulatot vett. Mivel kiderült róla, hogy Lockwood reméltem, hogy a városi könyvtárban találok róla valami információt. Leszólítottam egy kedves idős nénit, és megkérdeztem tőle, merre van a könyvtár. Miután útba igazított arra vettem az utamat.

//Befejezett//

- Dolgoztunk együtt. - mondta Mason hárítva ezzel a kérdést, és még mindig nem volt képes levenni a szemét a másik arcáról. Kissé megcsapta a megbánás szele, és tudatosult benne, hogy egy lány ekkor elvesztette az édesapját, és ezzel együtt az addigi élete is széthullott.
- Ne haragudj, de nekem mennem kell. - emelte le végül tekintetét a lányról, majd gyors léptekkel indult el a Grill felé. Közben elővette a telefonját, és Katherine-nek írt egy sms-t azzal az egyszerű szöveggel, hogy beszélnünk kell.
zaklatottan lépett le az úttestre, majd az egyik sarkon befordulva végleg eltűnt a másik szeme elől.

- Tessék? - néztem rá döbbenten. - Ho..honnan tudod? - fagytam le azonnal, és kezdtem más szemszögből tekinteni az előttem álló férfire. - Ismerted az apámat? - húztam össze szemem.
- Ki vagy te? - kérdeztem gyanakodva, és már nem Tylerön jártak a gondolataim.
Magamban végig pörgettem apám ismerőseinek az arcát, de nem rémlett sehonnan se az övé. Viszont, ha ismerte őt, akkor honnan? Ki ez a férfi, és mit akarhatott az apámtól? Talán tud valamit Katherine-ről, a gyilkosáról is? Egyáltalán honnan tudta mindezt? Dühösen megráztam a fejem, és a kezem akaratlanul is ökölbe szorult, úgy néztem fel az előttem álló idegenre. Túl sok kérdés járt a fejemben, és kezdtek elragadni az indulataim, ami sosem vezetett tisztánlátáshoz. Nagy levegőt vettem, hogy legalább egy kicsit megnyugodjak, és úgy tettem fel neki a következő kérdésemet:
- Mit tudsz róla?

Nem igazán foglalkoztam a lány szavaival, bár amennyit kihallottam belőle csupán üres fecsegésnek hatott, ám tudtam, hogy van valami az arcán, valami ismerős.
- Tom. Tom Harris. Az apád nemde? - kérdezte, mintegy isteni szikraként, félig felhúzott szemöldökkel. Emlékezett egy bizonyos éjszakára, amikor Kathy-vel éppen egy nemkívánatos, és sajnálatos módon kutatásai terén túl sokáig eljutó férfit mentek látogatóba, ami nos...nem éppen happy end-el végződött. Akkoriban még igen érzékenyen érintették az ilyen események, és túlságosan is szívén viselte azok sorsát, akik halálához valamely módon köze volt. Ennek hatására beugrott neki egy fotó, egy gyönyörűen díszített faragott faszekrényről, melynek tetején a férfi egy kislánnyal volt látható, aki kiköpött mása volt a most vele szemben álló kissé idősebb lánynak.

- Csak egy kérdés volt - hárítottam rögtön.
Nina biztos, hogy igazat mondott Ty-ról, de számítanom kellett volna az ilyen válaszra. A férfi, ha tud is valamit, biztos nem fogja egyből az orromra kötni. Meg is értem, én se teregetném ki fűnek-fának, hogy az unokaöcsém egy vérfarkas. Valahogy mégis ki akartam deríteni mennyit tud.
- Jaj, de udvariatlan vagyok, eddig be sem mutatkoztam, Dana vagyok - nyújtottam ki felé barátságosan a kezem. - Szóval nem rég érkeztél? Én is, talán egy hete költözhettem ide - folytattam a fölösleges beszédet, hátha ki tudok találni valamit, amivel rájöhetek mennyit tud. A férfi arcáról leolvastam egy kis gyanakvást, amivel engem figyelt, de nem különösebben zavart. A helyében én is gyanúsnak találtam volna a helyzetet.

Már éppen a Girll felé vette volna az irányt, ami gyermekkorából rengeteg fantasztikus buli emlékét hozta a felszínre. Éppen elmosolyodott néhány emlékezetes pillanat felidézése után, mikor a lány utána szólt. Kissé meglepődött a kérdésén, és elgondolkozott azon vajon tud e lány valamit a Tyler-ben lévő vérfarkasról, éppen ezért óvatosan válogatta meg a szavait a válaszadáskor. Ki tudja? Lehet a szülei vadászok, és éppen egy természetfeletti lények ellen nevelt csemetével áll szemben.
- Csak nemrég érkeztem, de azon kívül, hogy az előző meccsen felöklelte az egyik ellenfelét nem sok agressziót láttam tőle. - válaszolt Mason mosollyal az arcán, hogy a benne felmerülő gondolatoknak még csak a töredéke se üljön ki az arcára.
- Miért kérdezed? - kérdeztem meg. amolyan mellékesen a kis hölgyikétől, és immár teljesen felé fordultam, úgy vizslattam a tekintetemmel, hátha felfedezek rajta valami ismerős vonást valamely ismertebb vámpírvadászról, vagy esetleg egy olyan személlyel valamiféle hasonlóságot akinek halálakol én is jelen lehettem.

Épp a Nap és a Hold átok megtörésének módjáról olvastam, amikor megszólított egy férfi. Érdeklődve felnéztem rá, és végig vizslattam. Magas, izmos, barna haj, kékes szemek, és körülbelül tíz évnyi korkülönbség... De attól még igazán helyesnek találtam, persze nem vagyok apakomplexusos, de hát tény, ami tény.
- Hello - köszöntem vissza neki, egy mosollyal. - Tylert? Bocsi, de fogalmam sincs hol lehet. Utoljára talán három napja találkoztam vele - gondolkodtam el. - Esetleg nézd meg a Grillben - mosolyogtam rá megint barátságosan.
Tyler, fenébe ki is ment a fejemből teljesen. Hiszen Nina mondta még, hogy szerinte vérfarkas lett, vagyis, hogy a buliján kiváltotta az átkát... Hogy is van ez az átok dolog? A családban öröklődik a génekkel, és akkor teljesül be, ha valakit megölnek? Ha Tyler az unokaöccse, akkor ő is egy Lockwood. Talán tud valami erről az egészről. - járt az agyam, miközben a férfi elindult a Grill felé.
- Várj, egy kicsit! - kiáltottam utána, majd becsaptam a füzetet, és hozzá siettem. - Öhm... Lehet, hogy hülyén fog hangzani, de Tyler nem volt mostanában agresszív, vagy erőszakos? - kérdeztem tőle bizonytalanul.
Valahogy meg kellett tudnom, tud-e valamit a vérfarkasokról, vagy sem. Sőt mivel a férfi Lockwood, talán ő maga is az.

Mason aggódott Tyler miatt, hogy esetleg az első átváltozása után valami hülyeséget találna tenni, így elindult a városba megkeresni, ugyanis reggel mikor ráköszönt volna a fiúnak már hűlt helye volt, és az anyja se tudta megmondani hová is mehetett. A férfi kissé sajnálta unokaöccsét az anyjával való korántsem bizalmas kapcsolata miatt, és teljes mértékben át tudta érezni a helyzetét. Az ő gyermekkorában sem volt ez másként, a szüle mindig is a bátyját éltették, az ő sorsa többnyire senkit sem érdekelt a dicsőséges Lockwood családban.
Éppen a város főterén sétált amikor megpillantott egy fiatal lányt olvasgatni, és gondolta, mivel nem veszíthet semmit, odamegy és megkérdezi nem e ismeri Tyler, vagy esetleg van e tippje arra hol is találhatna rá egy tini fiúra a nap kellős közepén.
- Szia. -köszöntem rá bizonytalanul a lányra, hiszen nem akartam megtévesztően közeledni felé.
- Elnézést csupán az unokaöcsémet, Tyler Lockwood-ot keresem. Nem láttad errefelé, vagy esetleg van valami tipped merre találhatnám meg? Tudod még új vagyok a városban, vagyis régi-új lakó. Szóval érted. -magyarázta mosolyogva Mason.

Reggel álmosan keltem fel, majd mentem el zuhanyozni. A friss víz felébresztett, és megnyugtatott. A tegnapi bulin nem maradtam valami sokáig, senki nem volt ott, aki különösebben érdekelt volna, és miután a két vámpír lány nagyon egymásra talált okom se volt a maradásra. Egy gyors reggeli után felöltöztem, a kedvenc türkizkék toppomba és rövid gatyámba, majd elköszöntem nagymamámtól. Hamar a város főtere felé vettem az utat, mivel igen napos idő elé néztünk. Ott leültem egy padra, és elővettem apu vérfarkasokról szóló jegyzeteit. Még nem sikerült az összeset átolvasnom, és az iskolai teendők mellett igen lassan haladtam velük, sajnos. Hajamat feltűztem a nagy meleg miatt, szabadon hagyva hófehér nyakamat, amiben a Ninától kapott csillag alakú medállal ellátott nyaklánc ékeskedett. Bal lábamat keresztbe raktam a másikon, miközben bele mélyedtem a holdkőről írt történetekbe, illetve az átok ismertetőjébe, amit még egy sámán szórt ki rájuk.

Olyan érzésem volt, mintha egy teljesen más dimenzióban lettem volna. Csókjai elárasztottak és teljesen megnyugodtam. Mosoly jelent meg az arcomon.
- Köszönöm neked! Én is szeretlek, és most tényleg úgy érzem magam, mintha nem is ebben a világban lennék, annyira hihetetlen számomra, hogy végre találtam valakit, aki igazán szeret és elfogad engem. Tudod, néha eléggé kibírhatatlan tudok lenni. Kíváncsi leszek, hogy azokat a szituációkat hogyan reagálod majd le. - mondtam és ismét képes voltam önfeledten nevetni.
- És, ha már nálad tartunk, akkor te melyik elemre is specializálódtál? - kérdeztem és megfogtam a kezét, és úgy sétáltunk tovább a főtéren.

-Azt tudtam, hogy a családodnak hatalmas ereje van. A mi családunk soha sem volt egy híres boszorkánycsalád.-erre nem voltam annyira büszke, mármint a multamra- Nekünk a családunk tagjai, pont elemekre specializálódtak- ekkor elmosolyodtam, vicces volt úgy mesélni valamit, hogy valószínüleg már Bonnie ezt már hallhotta-Én is hugommal természeti elemet kaptunk "erőül". De ez nem akadályozza meg a további varázslatokat. Csak ezekben sokkal gyengébbek vagyunk mint bármelyik másik boszorkány. Mint például te.- ezt csak úgy mellesleg tettem hozzá, szerintem már rég tudta, hogy egyedül is elbír mindkettőnkel.- De magamat sokkal inkább nevezem varázslónak.
Mennyit tudok magamról beszélni, elképesztő-mondtam magamnak-Szerintem soha életemben nem beszéltem senkivel (Scaron kívül) ilyen nyiltan.- jól esett, hogy ő megért.
-Nagyon sajnálom a nagymamádat. El tudom képzelni milyen rossz ha elveszítünk egy családtagot.- éppen kezdetem volna mondani, hogy át tudom érzni a fájdalmát, amikor láttam, hogy könny gyűlik a szemébe. Úgy láttam, hogy jobb ha abba hagyom a beszédet. Bár eddig sosem voltam a tettek embere. De most magamhoz öleltem és odasúgtam neki- Szeretlek!- aztán egy csókot nyomtam a nyakára.
-Ne aggódj! Bármi szomorú is történt, az már elmúlt.- nem értettem pontosan miért is szomorodott el, de szerettem volna, ha ujjból mosolyogna.- Nem szeretném ha szomorú lennél!- Békítés képpen egy gyengéd csókot nyomtam a szájára.

A családomra mindig is büszke voltam, és éppen ezért szívesen beszéltem róluk, főleg olyan embereknek, akiket szeretek. Vagyis Jason bőven belesett ebbe a kategóriába, sőt jobban szerettem, mint bárki mást eddig.
- Hát a családom, az egyik legősibb boszorkány család a világon. Nagyon nagy erőkkel bírnak, viszont nem specializálódtak semmilyen elemre sem, így sem tudom egyik elemet sem irányítani. Viszont van egy varázskönyvem,ami szerintem érdekelhet téged. - mondtam neked és elmosolyogtam, majd egy újabb puszit nyomtam a szájára.
- A nagymamám, azonban most halt meg nem is olyan régen, igazából ez a dolog nagyon megviselt. Jobban, mint hittem. Annyira örülök, hogy találtam végre valakit, aki teljesen elfogad engem és őszintén szeret engem. Úgyhogy köszönöm ezt neked. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni. A családomra pedig iszonyúan büszke vagyok, és nekik köszönhetem az életemet, szóval nekik is hálával tartozom. - mondtam neki, miközben néhány könnycsepp jelent meg a szememben.
Hirtelen annyira sebezhetőnek éreztem magam.

Amikor megcsókolt ujjból álmaimba méjjedtem. Közelebb húztam magamhoz és átöleltem a derekát. A csók egyre hevesebb lett, és én egyre inkább beleéltem magam, és egyszercsak kiszakított az álomból. Az ajkam égett a csóktól. Az emlékezetebe meg beleégett az a mondat, hogy ,,Szeretlek, Jason!"
Amikor elkezdünk sétálni akkor vettem csak észre, hogy mindenki minket figyelt...
De nem érdekelt, ez azt jelentette, hogy már hivatalosan is együtt vagyunk. Ekkor az eszembe villant Scar. El kell neki is mondanunk. De most még nem volt kedvem vele foglakozni. Valószínüleg dühös is a kérésem miatt, hogy maradhassak kettesben Bonnieval.
-Hát akkor mit szeretnél csinálni?-és huncutul elmosolyodtam a mondat végén. A szemeim szinte csillogtak. Soha nem szerettem még senkit ennyire.
- Vagy akár mesélhetnél nekem magadról. Mert már én meséltem magamról. Veled mi van?- megint elmosolyodott, és nem bírtam megállni, egy újjabb puha csókot nyomtam a a szájára.

A csókja a szívemig hatolt, és nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Nem akartam, mivel ez volt életem legszebb pillanata. Amikor véget ért és ajkaink elszakadtak, Jason kijelentésébe és érintésébe beleborzongtam. Nem voltam képes uralkodni magamon, ilyet még soha nem éreztem.
- Hát meg kell mondjam, hogy én is iszonyúan beléd szerettem és köszönöm ezt Neked. - furcsa volt köszönetet mondanom, de így éreztem.
- Köszönöm, hogy vagy nekem! És, ha megbocsátasz... - mondtam és belekezdtem egy újabb, de az előbbinél sokkal vadabb és szenvedélyesebb csókba.
Az érzelmeim jelenleg valahol a tetőponton lehettek, mivel iszonyúan kívántam Jason közelségét. Hihetetlenül jól estek az érintései és a csók....
Hát az maga volt a megtestesült gyönyör. Úgy éreztem, hogy még az Isten is egymásnak teremtett minket, annyira jó volt vele. Majd egy rövidnek tűnő idő után véget ért a csók és újból elszakadtunk, majd átöleltem őt teljes szerelmemmel.
- Szeretlek téged, Jason! - suttogtam a fülébe, majd újból szemtől-szemben álltunk a főtéren. Úgy nézhettünk ki, mint egy boldog fiatal pár, akik iszonyatosan szeretik egymást. Hát ez a megállapítás úgy érzem nem lett volna alaptalan. Majd kéz a kézben sétáltunk tovább és vártam, hogy miként reagál.

Amikor hozzámért megakadt a légzésem. Az a puha érintés teljesen a szivemig hatolt. Egyszerűen minden gondolatom szertefoszlott, csak őt atkartam. Egyre csak közeledtem hozzá, mígnem minden eggyes levegővételét nem éreztem, és akkor magamhoz húztam és a szájához érintettem az ajkam. Lassan, hogy ha szeretne nyugodtan meneküljön, én nem állom útját...
A mennyben éreztem magam, végre az enyém volt. Úgy éreztem, hogy ő is szeret és ez a felfedezés méginkább felvillanyozott.
Miután megszakadt a látszólag soha meg nem szakadó csók. Rámosolyogtam és a fülébesúgtam:
-Nálam nem lesz szeretethiányod.- ezt megpróbáltam a lehető legpuhábban mondani, úgy hogy a szívéig hatoljon ez a mondat, és értese meg mit is érzek igazából.- Én szeretlek!- végre kimondhattam. Nem csak magamban ismételgettem ezt a szót...
Elemeltem az arcom a füle mellől és végigsimítottam az arcát.

Jason élettörténete igencsak megrázott és kicsit elgondolkodtam a dolgon. Hirtelen szerencsésnek éreztem magam, azért, hogy még van családom. Örültem, hogy még egyszer képes volt elismételni a bókot és meg kell mondjam, nagyon jól estek a bókok.
- Annyira aranyos vagy! komolyan mondom, nem találkoztam még hozzád hasonló fiúval. Hihetetlen mennyire pozitívan fogod föl a dolgokat és ez nekem nagyon tetszik. - mondtam neki és rávetettem az egyik, újabb ellenállhatatlan mosolyomat.
- És abszolút nem éreztem magam kényelmetlenül, sőt nagyon jól esnek a bókok, főleg most, mivel jelen pillanatban eléggé szeretethiányos vagyok. - mondtam neki és rátettem a kezemet a vállára, amitől még én is megborzongtam, de jó értelemben.
Feltámadtak bennem az érzések, és ekkor jöttem, hogy akarva-akaratlanul is beleszerettem Jason-be. Jelen pillanatban semmi más nem számított, csak ő, én és a harmónia.

Annyira örültem, hogy végre kettesben vagyunk. Ott sétálgattunk a főtéren 5cmre egmástól. Ha akarnám akár a kezét is megfoghatnám, magamhoz húzhatnám és megmondhatnám neki, hogy imádom. De inkább a kérdésére szerettem volna válaszolni.
- Hát ez egy bonyolult dolog. A szüleink nem tudnak erröl semmit, és pont ezért teljesen megrémültek az első furcsa viselkedésünkön. Mint például Scar felgyujtotta a saját haját.- ekkor elmosolyodtam, visszaemlékeztem azokra az időkre amikor még egy gondtalan család voltunk, minden rossz nélkül. De most itt Bonnie társaságában ujjból elkezdetem látni az élet pozitív oldalát.- A szüleink hatalmas ilyedtükben elküldtek minket egy Elmegyógyintézetbe. Aztán megfeledkeztek rólunk.- ez nem éppen a legboldogabb emlékeim voltak. Az az 1 év amit ott töltöttünk az borzasztó volt.- De ne gondold azt, hogy a szüleink ilyen gonoszok lenének, csak egyszerüen már féltek saját gyerekeiktől. A nyagmamánk hozott el onnan. Ő tőle tudtuk meg, hogy mik is vagyunk igazából. Ő is boszorkány, tőle tudok mindent, ő tanított.- végignézetem Bonnie arcát, és láttam rajte, hogy úgy tűnik érdekli a téma.
- Igen tényleg azt mondtam, hogy gyönyörű a szemed. Öszintén megmondom, hogy attól tartottam,hogy ez megijeszt vagy azt hiszed, hogy nyomulok vagy ilyesmi...- elcsuklott a végén a hangom. De nem tudtam, hogy folytassam, megint csak az ő reakciójára várhattam.

A Grillből kiszabadulva úgy döntöttem, hogy Jasonnel fogom tölteni a délutánomat. Szép lassan haladtunk a főtéren, minden egyes lépést meggondolva sétáltunk egymás mellett. Annyira hihetetlen számomra, hogy most itt sétálgatok egy fiúval, akinek ráadásul még tetszem is, úgy éreztem magam, mint aki megrészegült a szerelemtől. Szerelem? Lehet, hogy ezt érzem? Próbáltam Jasonnel kedvesen, kötetlenül beszélgetni.
- Mi a helyzet a te családoddal? Ők is boszorkányok? - kérdeztem tőle, majd egy újabb mosolyt küldtem felé, aminek ha jól láttam nagy ,,keletje"volt.
- Annyira örültem, hogy azt mondtad tetszenek a szemeim. Nem vagyok ehhez hozzászokva, de tetszett a megállapításod. - mondtam és megint mosolyogtam, de úgy, hogy a fogaim is látszódjanak.
Annyira helyes volt ez fiú! Nem bírtam betelni vele, és csak reménykedhettem abban, hogy ő is ugyanígy érez irántam. Majd, ha úgy alakul, lehet szóba hozom ezt a dolgot, bár nem igazán voltam az érzelmek mestere.

-Értem. - mondtam, bár azonnal tudtam, hogy hazudik. Sütött róla. De nem firtattam. Akkor aztán semmi esélyem nem lenne a bizalmára, márpedig én azt akarom.
-Nekem a Mercedes a kedvencem. - mosolyogtam még mindig. A vigyor az, amit soha nem lehet levakarni a képemről. Soha. Lehet az boldog, kétszínű, gonosz, ördögi. De mindig mosolygok. Nincs olyan, hogy ne tenném.
-Ha tudod, hogyan viselkedj nyilvánosan, kelthetsz feltűnést. A korral a vámpír megtanulja, hogyan legyen láthatatlan, ugyanakkor mégis feltűnő. - oktattam ki. Nekem ez már jól megy szerencsére.
-Nos, szerintem én megyek, és kipakolok mindent. Majd még összefutunk. - mosolyogtam rá, majd visszaindultam a kocsimhoz. Beültem, majd beindítottam a motort. Az halkan beindult. Ráléptem a gázra, és egyenesen az újonnan vett házam felé vettem az irányt.

//Játék befejezve, folytatás: Crawford villa//

Kitérő mi?- somolyogtam magamba. Valamiért szent meggyőződésem volt, hogy akar valamit. És én is része vagyok vagy a későbbiekben leszek a hozzávalója. Nem tetszett a viselkedése vagy én vagyok ennyire paranoiás?
- Én... jah csak úgy utazgatok- hazudtam. Ez a kegyes kis játékszer már-már a barátommá vált. Hazugság. Olyan könnyű belekóstolni, de mint minden élvezeti cikkről erről is éppúgy nehéz leszokni. - Hát nem is tudom. Szeretem a kocsikat, főleg a Porsche az, ami le tud venni a lábamról, de már rég elhagytam az efféle feltűnéskedéseket. Nem jó, ha felfigyelnek rád - mondtam komolyan.