Osztálytermek, folyósok

Pár pillanataig elgondolkoztam azon, hogy a ... vámpírok vajon esznek-e emberi ételeket. Nos, ha nem majd maximum ott leszek én főfogásnak.
Halványan elmosolyodtam, majd még pár percig néztem, ahogy Lesley elvegyül a diáktömegben, mintha ő is oda tartozna.
- Oké, akkor nyolckor. - suttogtam magam elé, miközben megfordultam és elindultam az ellenkező irányba, mivel nekem matek órám lesz és én is csatlakoztam egy kisebb csoporthoz.

Befejezett

Szinte láttam magam előtt ahogy magábba ujjong, hogy sikerült elhívnia. Bár nem tudom mit vár. Ez csak egy randi. És ha rajtam múlik nem is lesz több.
Ahogy meghallottam, a vacsora szót, már felfordult a gyomrom. Persze, szeretem az emberi kaját de azért nem vagyok oda érte. Az ereibe fojdogáló, édes nedű biztos finomabb...koncentrálj Lesley, koncentrálj!
- Inkább ott találkozunk - feletem, és felkaptam a cuccom, mert a beszélgetésünket egy éles csengő szakította meg.
- Mennem kell, akkor nyolckor - intettem, és elindultam a diákokkal együtt a töri terem felé, miközben az emberi, érzelmes énem elsöprő diadalt nyert, a vámpír énem felett.

Ez az! Majd szét csattantam az örömtől, de persze kívülről próbáltam közömbös maradni. Lazán zsebre vágtam a kezeimet és halványan, mégis diadalittasan mosolyogtam Lesley-re.
- Természetes, hogy én fizetek. Mit szólnál a Grillhez? Beülhetnénk egy vacsorára... - gondolkoztam el, majd ismét Lesleyt kezdtem el figyelni.
- Nyolcra érte megyek, oké? - óvatosan oldalra billentettem a fejemet és vártam a választ.

Tetszett, az a féloldalas, kaján vigyor.Persze, ezt a világért se vallottam be, de azért álmodozni szabad nem?
- Mert te aztán tudod mi? - csaptam a szekrényajtóm és elgondolkoztam pár percig. - Végülis, nincs kedvem otthon ülni tehát legyen. De figyelmeztetlek te fizetsz! - emeltem fel a mutatóujjam figyelmeztetőleg. Te jóságos isten! Most komolyan randizok vele? Óh, istenem valaki kapjon el... Elég! Légy felnőtt nő Lesley! Gyerünk! De mit vegyek fel? Ó, istenem nincs egy göncöm se...

Vásárolgatás, mi? Persze... na mindegy. Mikor rákérdezett, hogy ez most egy randifelkérés volt-e kissé elvörösödve néztem Lesley büszkeségtől csillogó szemébe.
- Miért, talán nem annak hangzott? - vigyorogtam, amjd hamar el is gondolkoztam, hogy most tulajdonképpen mit is mondtam. Hát, egy biztos volt. Nem fogom feladni. Én nem az a fajta vagyok.
- Hmm... egyébként ha engem kérdezel biztosan megértni majd a barátnőd, ha egy nappal elhalasztod a sopphingolást. - vontam meg a vállamat, majd erősen kezdtem figyelni Lesley minden egyes arcvonását. Próbáltam leolvasni az érzelmeket az ercáról, ám minden nem volt valami könnyű. Még az sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy ahányszor belenéztem a szemébe az teljesen rabul ejtett. Napokig tudtam volna abba az egyetlen szempárba bámulni megállás vagy pislogás nélkül.

Érdeklődött a hogylétem felől. Ajajj, az a rossz csajozós duma. De végülis, nem bunkónak neveltek, tehát mosolyogva válaszoltam.
- Köszi, jól - feleltem, és visszafordultam a tükrömhöz, hogy még egy utolsó pillantást vessek a tükörképemre. Tökéletes. És nem, nem vagyok nagyképű csupán a tényeket közlöm. Várakozóan pillantottam Ryan felé, akinek az arca enyhén borostás volt, azúrkék szemei pedig csillogtak a napsütésbe, és...Állj! Rachel kinyírna, ha azzal hívnám fel, hogy tetszik egy halandó. Persze nem tetszik! Még csak az kéne...Csak képletesen mondtam.
- Segíthetek még valamiben? vontam fel a szemöldököm, és amikor nagy nehezen kinyögte, de elakar menni velem valahová, rögtön forogtak az agykerekeim. Először is; NEM! Rachel megmondta tarts magad távoll tőle! Másodszor pedig; ÚRISTEN! Most randira hívott? Jah, igen a felelőségteljes és tinédzser énem vezsekedett egymással.
- A barátnőmmel megyünk vásárolni - füllentettem, majd sokatsejtően, hozzá tettem - Te randira hívsz? - vigyorogtam elégedetten, sőt egy kicsit kárörvendően, és bár a tini-énem valamiért sokkal jobban állt mint a másik, türelmesen vártam a válaszát.

Oké, legalább nem zavart el rögtön magától. Ez is haladás, nem?
- Hogy vagy? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni, bár tudtam, hogy az én idegi állapotomban nem lesz valami könnyű. Folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy mikor állhatok elő Lesley-nek a híremmel. Bár, ha jól meggondolom elég lassan kell majd beadagolnom neki. A végén még letámad.
- Mit csinálsz ma este? - vontam fel a szemöldökömet. Mi lenne, ha egy vacsora alkalmából kezdeném el beadagolni neki a dolgokat? Szerintem a Grill egy megfelelő helyszín lesz.

Jókedvően, sőt dudorászva válogattam a ruháim közt, miközben a rádióból egy 60-as évek beli sláger üvöltött és vele együtt én is. A jókedvem persze, az éjszakai vacsinak köszönhető, ami nem csak elővigyázatosság miatt kellett, hanem…mert már éhes voltam. De akkor se akarom, hogy megismétlődjön a tegnapi eset, és fel kelljen adnom az egész kutatást. Inkább leszek óvatos mint hülye. Végül – nagy nehezen – kiválasztottam egy fehér nadrágot, hozzá pedig egy félvállas virágos pólót, és az egyik kedvenc virágmintás magas sarkúm. A hajam lazán oldalra fogtam egy – szintén – virágos csattal és még kiegészítőket aggattam a nyakamba. Magyarázat, erre, hogy ha boldog vagyok, virágba borulok. A folyosón persze egy csomóan megbámultak, meg összesúgtak a hátam mögött – na, ja szuper, hogy vámpírhallásom van – mire elértem a 336-os szekrényt. Gyorsan bedobtam a cuccom, és leellenőriztem a sminkem, amikor egy másodikos srác megállt mellett, olyan undorító vigyorral az arcán. Áj, már megint rosszul kezdődik ez a reggel is.
- Nagyon fájt, csillagom? – kérdezte, mire csak megforgattam a szemem és igyekeztem nem tudomást venni róla, hátha lekopik. Nos, nem volt ekkora szerencsém. - Tudod, hogy leestél a mennyből – röhögött a saját poénján, mintha nem egy filmből vett idióta csajozós duma lenne, hanem valami kasszasiker. Már nyitottam a szám, hogy elküldjem a fenébe, amikor egy ismerős hang a hátam mögött már megtette. Meglepődve fordultam Ryan felé, aki egy ragyogó mosolyt vetett rám, és köszöntött. Lesley, most fontos dolgot van világos! Rachel világosan megmondta, hogy mi kell tenned! És nem volt benne, hogy csábítsd el az első halandó fiút aki az utadba kerül…Fogd már be!
- Hello – köszöntem, majd visszafordultam, hogy kivegyem a töricuccom ami az első óra volt – Kösz, hogy segítettél, de egyedül is elbántam volna vele – mondtam, kissé megsértetten, és várakozóan pillantottam arra a gyönyörű arcára, ami reggel még…ELÉG LEGYEN LUCIA ANNABELL PETROVA!

Fáradtan értem haza, de egész úton úgy pörgött az agyam, mintha valami adrenalin löketet kapott volna. Miközben otthon megfürödtem és összekészülődtem az iskolához, elgondolkoztam a történteken. Homályosan ugyan, de visszapörgettem az emlékeimet arra a bizonyos éjszakára Lesley-vel. Amikor el akarta feledtetni velem, hogy rámtámadott. Mikor megcsillogtattam előtte a gyűrűmet, ami miatt nem hatott a 'varázsa', és amikor fejbe evrt azzal az ütővel. Tudom, hogy futom kellett, volna előle, de mégsem tettem, ami kissé összezavart. Egy normális ember ilyenkor kiabálva menekül, de én nem tettem. Talán azért, mert olyan szándékaim vannak a jövőre nézve, hogy vámpír akarok lenni, de talán azok miatt a halványan csillogó szálak miatt, amik szorosan kötnek Lesley-hez. Igen, kénytelen voltam bevallani magamnak az igazságot. Tetszett Lesley, de még mennyire, ám nem tudtam, hogy ő mit gondol rólam.
Miközben az iskola folyosóin sétálgattam az egyik szekrénynél megpillantottam Lesleyt, amint épp egy fura srácot próbál lekoptatni kisebb nagyobb sikerrel. Ökölbe szorítottam a kezemet és elindultam a lány felé.
- Elnézést! - álltam meg Lesley és a srác között, miközben a fiú felé fordultam. - Szerintem, nem itt van a helyed. Fordulj meg szépen és sétálj vissza a saját folyosódra. - mondtam, mivel a srác egy vagy két évvel alattunk lehetett, szóval nem itt van a helye. Szerencsére engedelmeskedett és rögtön elment onnan, így kettesben maradhattam Lesley-vel. Mély levegőt vettem és próbáltam leplezni azt, hogy tudom mi. Megfordultam és egyenesen Lesley elbűvölő szemeivel találtam szemben magam.
- Szia! - szólaltam meg barátságosan, majd a lány felé villantottam egy hatalmas mosolyt.

- 2 esetleg 3 hétre. Egyrészt muszáj kicsit kiszakadnom ebből a környezetből, mert úgy érzem lassan, de biztosan felőröl ez a temérdek esemény ami az elmúlt pár napban történt. Másfelől jó lesz apával találkozni. - magyaráztam, most már teljes bizonyossággal a döntésemet, majd meglátva Bonnie könnyeit kissé összeszorult a szívem, és muszáj volt megölelem őt.
Nem örökre megyek, csak pár hétről van szó. - mondtam mosolyogva, és vigasztalásképpen közben a másik hátát simogattam.
- Na de ne itt szomorkodjunk, még rengeteg elintézni valóm van mielőtt elmegyek. Például a megfelelő darabok kiválogatása a ruhatáramból. - nevettem el magam, majd kiváltam az ölelésből, és elindultam az út irányába.
- Na gyere már! -szóltam vissza a másiknak, és nevetve indultunk el hazafelé.

BEFEJEZETT

Care szavai megdöbbentettek! Most már nem is a Tylerrel kapcsolatos dolog volt a legfontosabb számomra, hanem Caroline utazása. Tudtam ,hogy az apját csak nagyon ritkán láthatta, és általában nyáron szokott hozzá kimenni. De most? Nem értettem az okát!
- De én ezt nem értem. Nem nyáron szoktál hozzá kimenni? Mi ez a hirtelen utazás? - kérdeztem tőle.
Nem arról van szó, hogy nem örültem annak, hogy láthatja az édesapját, csak nagyon fog hiányozni nekem.
- Hát megmondom őszintén, örülök is annak, hogy elmész meg nem is. Nagyon fogsz nekem hiányozni, de remélem jól fogod magad érezni. És mennyi időről lenne szó? - kérdeztem tőle, reménykedve abban, hogy nem túl hosszú útról van szó. Caroline bejelentése ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Végül az előbbi mellett döntöttem. Észrevettem, hogy egy pár könnycsepp gördül le az arcomon, már nem is akartam visszatartani a sírást. Majd egy igen meleg öleléssel nyugtáztam a dolgot.

- Zaklatott volt mikor felébredt. - mondtam kissé elmerengve, és akaratlanul is eszembe jutott az első pár vámpírként eltöltött napom. Tudtam, milyen tanácstalan ilyenkor az ember, ha lehet minket embernek nevezi, és túlságosan is együtt éreztem a másikkal.
- Aztán ott van Matt..szakítanom kell vele. Nem akarom hitegetni. - sóhajtottam fel kissé gondterhelten, majd az egyik tincsemet kezdtem birizgálni.
- Ami a titkomat illeti, nem tudom miért, de megbízom Tyler-ben. - néztem föl elmerengő tekintettel Bonnie-re. Annyi ellentétes érzés keringett bennem egyszerre, hogy úgy éreztem lassan szétfeszítenek azok.
- Úgy döntöttem Európába utazok apához. - bukott ki belőlem az elhatározás, ami már egész nap a fejemben keringett.

Hát a reakciómnak valami hihetetlenül megdöbbentnek kellett volna lenni, de helyette inkább az együttérzést részesítettem előnyben. Viszont az tényleg mindenképp aggasztó, hogy valaki megtudhatja Caroline titkát. Tyler, mint vérfarkas? Hát ez a legnevetségesebb dolog, amit hallottam. Úgy tudtam, hogy a vérfarkasok már régen kihaltak, legalábbis a könyvekben ez volt. Nem voltam képes hinni a fülemnek.
- Micsoda? Ez lehetetlen! Tyler nem lehet vérfarkas! A vérfarkas klánok már nagyon régen kihaltak. Olvastam is róluk, úgy tudom, hogy pont a vámpírok írtották ki őket. - mondtam és a két szónál ( vérfarkas, vámpír ) lejjebb vettem a hangomat.
- Viszont az, hogy lehet, hogy tudja a titkodat, az már több, mit aggasztó. Sőt egyenesen rémisztő. Biztos vagy abban, hogy az álomból nem következtetett veled kapcsolatban? - kérdeztem és aggodalmas tekintettel néztem Care szemeibe

Bonnie felháborodásának nem igazán értettem miben létét, hiszen ott van a szerelme, és különben is, nem éppen Tyler volt az élete szerelme. Arra a kérdésre, hogy milyen volt rengeteg hasonlatot és anekdotát tudtam volna hozni, ám maradtam a rövid verziónál.
- Jó volt. Nem gondoltam, hogy Tyler érzéki is tud lenni. - mondtam kissé elmerengve, ám hamar visszatértem a fejemben lévő fő problémakörre.
- Azonban sajnos a boldogságom hamar összeomlott..rémálma volt, én szebbé tettem, és elmondta, hogy vérfarkas lett. Ha ez még nem lenne elég az álomban én is felfedtem a másik énemet, és aggaszt, hogy Tyler visszaél az információval, bár valami azt súgja, hogy saját érdekének érzi azt, hogy hallgasson erről. Bár még abban sem vagyok biztos, hogy komolyan vette a dogot, hisz ez számára csak egy álom volt. -fejtettem ki a jelenlegi tényállást, és vártam, míg Bonnie feldolgozza a mondottak lényegi tartalmát.

Nem tartozott soha a terveim közé az, hogy szívrohamot kapjak, de a jelenlegi állás szerint és a mai nap szörnyűségeinek hatására.....hirtelen nagyon elegem lett az emberekből. Dana is itt megjelenik bocsánatot kérni, oké rendes volt tőle meg minden, de egy ilyet azért nem lehet egy bocsánatkéréssel elintézni. Caroline pedig még rá is tesz egy lapáttal. Komolyan mondom néha nem tudom, hogy hol őrzi az agyát. Tudta nagyon jól, hogy én bele voltam zúgva Tyler-be. Erre kikezd vele? Próbáltam higgadtan kezelni a szituációt, ami meg kell mondjam, eléggé nehezemre esett.
- Értem. Hát lelked rajta, hogy mibe mész bele. Én azért a helyedben előtte átgondoltam volna a dolgokat, és szerintem azon is el kellett volna gondolkodnod, hogy nem bántasz-e meg VALAKIT azzal, amit teszel. - mondtam Care-nek egy kis utalással a hangomban.
- És amúgy milyen volt? - kérdeztem tőle, kicsit próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy ők ketten, egy ágyban....
A mai napnak, ha lesz is egyáltalán értelme, akkor az az lesz, hogy végre Jason karjaiban lehetek, úgy röpke 4 óra múlva. Nem arról van szó ,hogy nem szeretem Care társaságát, mert hihetetlenül imádom őt és az egyik legjobb barátnőm. Csak néha jól esik egy kicsit másfelé koncentrálni és másra összpontosítani. És ez, csak egy másik társaságban kivitelezhető. Izgatottan vártam, hogy mit fog válaszolni és, hogy vajon elmondja-e nekem a részleteket.

- Nincs semmi. - mondtam határozottan, ám az agyam valahol egészen máshol járt. Nem tudtam kiverni a fejemből a Tyler-el töltött éjszakát, és azt sem ami utána történt. A fiú korábbi személyiségét figyelembe véve abban sem lehettem biztos, hogy nem csak egy voltam neki a sok közül, és még talán azon se lepődnék meg, ha a következő találkozásunkkor úgy tenne mintha semmi sem történt volna. Azonban volt ennél nagyobb probléma is. Nem tudtam, hogy az álmában történteket komolyan veszi e, és ha igen, továbbadja e a benne történt információkat bárkinek is.
---
Az ebédszünet előtti pár órát igencsak csendesen, főként a tanári asztalon lévő cserepes virág bámulásával töltöttem. Nem volt kedvem, sem energiám beszélgetni, amit ugyan pár ember sértésnek vett, de a legtöbbjük megértette. Az ebédet úgy döntöttem az udvaron fogom elfogyasztani, és végül ebben Bonnie is velem tartott. Csendesen kezdtünk el enni az asztalnál, ám nem bírtam tovább a fejemben lévő gondolatokat magamban tartani, és nem húzván az időt bármiféle körítéssel, komolyan néztem föl a másikra, és közöltem vele a történteket.
- Lefeküdtem Tyler-el. - mondtam ki a gondolataim legtöbbjét kitöltő eseményt, és ugyan fogalmam sem volt, hogy a másik hogyan fog reagálni, mégis jól esett ezt megosztani valakivel.

Nem akartam további feszültséget, ezért próbáltam magamat nyugtatgatni, kisebb-nagyobb sikerrel. Nem így terveztem ezt a napot. Nem is értem minek áltattam magam azzal, hogy végre egy jó napot fogok eltölteni a barátnőimmel, erre megjelenek Dana és mindent elront. Nem is értem miért csodálkozom ezen, hiszen az elmúlt időben soha nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy kellenének. Kivéve Jason. Ő tartotta bennem a lelket, és az, hogy nemsokára egymáséi lehetünk. De addig sajnos ki kell még bírnom néhány órát. Care jelenléte is nagyon jól esett, annyira imádom őt, hogy azt szavakkal nem lehetne kifejezni, és most is( mint általában ) elég erősnek éreztem ahhoz, hogy tudja kezelni ezt a konfliktust. Danához fordultam, aki már a szekrényénél járt.
- Igazad van! A múlton már tényleg nem tudsz változtatni.....sajnos. De őszintén remélem, hogy többé nem keresztezik majd az utaink egymást. Ezt csak a te érdekedben mondom, mivel aki a barátnőimet bántja, az engem is bánt. Remélem sikerül majd elszámolnod azzal, amit tettél. Egyébként meg Care-nek teljesen igaza van. A legnagyobb büntetést már valóban megkaptad. - mondtam neki és egyenesen, határozottan néztem a szemébe.
- Részemről ennyi! Care? Valami hozzáfűznivaló? - kérdeztem és nekidőltem a legközelebbi szekrénynek. Végre ismét magabiztosnak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam.

Nagyjából ilyen reakcióra számítottam mindkettejüktől, de Bonnie fenyegetőzése meglepett. Sejtettem, hogy kapni fogok a fejemre mindkettejüktől, és próbáltam előhívni türelmes énem. Nem voltam hülye, hogy vágjam még tovább magam alatt a fát, azzal, hogy elkezdek beolvasni nekik, így nagy levegőt vettem, és lenyeltem a dolgokat.
- Nézzétek, én csak bocsánatot akartam kérni, és nem fogom mentegetni magam előttetek, mivel pontosan tudom, hogy miket követtem el - mondtam végül, amikor hagytak szóhoz jutni.
Caroline utolsó mondata viszont ütött, túlságosan is ütött. Sajnos a bűntudat tényleg rengeteg szenvedést okozott a napokban, és ezért is bántam meg nagyon a tetteimet.
- Bonnie, ha akarsz kínozhatsz, üvöltözhetsz, és tőlem megpróbálhatsz megölni, de nem tud érdekelni - fordultam a sötétbarna hajú lány felé. - Megérdemlem, tudom, és téged is megértelek. De a múlton az ember nem tud változtatni. Nos... azt hiszem nem rontom tovább a napotokat - mosolyodtam el halványan, majd megfordultam. - Sziasztok - köszöntem el tőlük, és elindultam a szekrényem felé.

Ugyan nem mondtam ki de nagyon jól esett Bonnie reakciója a lányra, ám így az egész iskola előtt használni a 'vámpír' illetve a 'boszorkány' szavakat nem igazán volt bölcs dolog, így gyorsan a dolgok elejébe mentem, mielőtt még Bonnie fogja magát, és dühében felrobbantja az egész iskolát.
- Hagyd - mondtam rideg hangnemben megfogva közben Bonnie karját, és még csak rá se nézve Danára. Olyan szinten undorodtam tőle, és a piszkos módszereitől, hogy nem voltam képes a szemébe nézni. Valahol sajnáltam azért, mert elvesztette az édesapját, és ezzel együtt az utolsó élő szülőjét is, ám az, amit és ahogyan azt velem tette nem igazán ment le a torkomon.
- Elég nagy bűnhődés neki a lelkiismeretével számolnia. - vetettem oda neki, miközben egy futó pillantást vettettem rá, melyben inkább a lenézés, mintsem az együttérzés látszódott.

Nem értettem Caroline reakcióját. Minek kell ez a felhajtás? Ám ekkor én is megláttam azt, akit ő és hát majdnem szívrohamot kaptam. Dana Harris. Régebben nagyon jóban voltunk, sőt szövetségesek voltunk. Együtt akartuk kideríteni, hogy ki is ölte meg rejtélyes módon az édesapját. Viszont az, amit később Care-rel tett, az megbocsáthatatlan, legalábbis részemről. Nem volt szerencsénk, ugyanis Dana a nyomunkban volt, kis idő elteltével utol is ért minket. Elkezdte mondani az ilyenkor szokásos rizsát, hogy ő mennyire sajnálja, amit tett és, hogy nem gondolta át a dolgokat rendesen. Úgy éreztem menten felrobbanok. Kijöttem a béketűrésemből.
- Sajnálod, igaz? Hát utólag már könnyebben beszél az ember. Persze, amikor kínozni kellett őt, akkor a szemed sem rebbent! Örülnöd kéne annak, hogy nem végzek veled itt és most egy igen hatásos varázslattal. Várj csak! Van egy még jobb ötletem. Inkább egy olyan varázst fogok használni, ami után saját magad akarsz majd véget vetni az életednek. Egy dolog azonban biztos: rossz vámpírral kezdtél ki. Ha nem Care-ről lenne szó, akkor talán megbékélnék, de így.... örülhetsz, hogy még épségben vagy. - mondtam Danának nem kis fenyegetőzéssel a hangomban.
- Kislány, a lehető legrosszabb boszorkánnyal kezdtél ki! - mondtam és igen közel álltam ahhoz, hogy helyben felpofozzam őt.

Reggel nem nagyon volt kedvem bemenni a suliba, de hát ha muszáj, akkor muszáj... Tegnap egész délután a könyvtárban ücsörögtem, és próbáltam valami használhatót összeszedni a férfiról, akivel találkoztam a főtéren. Összvissz csak a nevét sikerült megtudnom, Mason Lockwood-nak hívják. Ezt is az egyik régi helyi újság valamelyik cikkéből sikerült megtudnom, és semmi mást sem. Nagyon idegesített, hogy ilyen keveset tudok róla, ő meg ismerte az apámat. Továbbra se vettem be az együtt dolgoztunk dumáját, az túl egyszerű lenne. Ebben a kis városban meg semmi sem egyszerű. Még csak bepasizni se lehet! Josh még mindig nem hívott, és hiába mondogattam magamnak, hogy nem érdekel, és magasról letojom, sajnos nem jött össze. Úgy látszik, csak egy könnyed flört volt, a mi kapcsolatunk. Nem tartott valami sokáig. Befordultam az egyik folyosón, és azonnal megláttam Carolinet meg Bonniet. Azt is láttam, hogy a szőke hajú egyből kiszúrt, és menekülőre fogta az utat. Megértettem, miért tette ezt, de bocsánatot akartam kérni, úgyhogy a nyomukba eredtem. Sikerült nagy nehezen beérni őket.
- Sziasztok! - mondtam egy mosollyal, majd egyből Carriehez fordultam. - Figyelj, én nagyon sajnálom a történteket - folytattam bűnbánóan. - Tudom, hogy hülyén reagáltam le a helyzetet, és az egész rajtad csattant, pedig semmit sem csináltál. Tényleg sajnálom - kértem tőle bocsánatot, és az ajkamba haraptam, miközben az arcát figyeltem.

Ugyan semmi kedvem nem volt a Tyler-el történt incidens után bemenni a suliba, ám remélve, hogy előbb összefutok Matt-el mint Tyler gyorsan kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, majd az autómba bepattantam, majd a suli felé vettem az irányt.
Elindultam befelé a suliba, majd az első utam a szekrényhez vezetett ahonnan szentül kitűzött célom volt minden Matt-el kapcsolatos képet száműzni, és csak a jelenre és az új énemre koncentrálni.
Gyorsan leszedegettem a szekrényem ajtajáról a vele kapcsolatos képeket és emlékeket, ám az utolsó képnél kissé habozni kezdtem. Én, Bonnie, Elena, matt és Tyler ültünk a Grillben még vagy 3 évvel ezelőtt, mikor még minden olyan nyugis volt. Úgy döntöttem azt az egyet megtartom, hiszen mégiscsak a barátom. Éppen készültem a szekrény ajtaját becsukni, amikor egy ismerős hang szólt hozzám hátulról.
- Bonnie. A frászt hoztad rám. - mondtam kezemet a szívemhez kapva, majd mintha nem lett volna ez elég sok reggelre Danát véltem fölfedezni a folyosó végén.
- Remek - néztem el a lány irányába, majd pillantottam vissza Bonnie-ra.
- Na tűzzünk. - jelentettem ki, és már el is indultam a folyosón az ellenkező irányba.

Az, hogy iskolába kellett jöjjek nem igazán dobott a hangulatomon, sőt ha lehet még rosszabb is lett. Nagyon hiányzott Jason, aki szerencsére most otthon ülhet, és még gyakorolhatja is a varázslást. Mázlista, de hát így szeretem! Komolyan mondom nem értem, hogy mit gondolnak a tanárok. Mi vagyunk a málhás szamarak, vagy mi. Annyi könyvvel kell járni a suliba, hogy az eszméletlen. Ha gerincferdülésem lesz, akkor sem fogok csodálkozni, ráadásul a székek is kényelmetlenek. Maradjunk annyiban, hogy a mi iskolánk, véleményem szerint egy kicsit ( nagyon ) elmaradott. Ezzel a tudattal sétáltam végig a folyosón, a szekrényemet keresve. Meg is találtam, csak éppen a kombináció nem jutott az eszembe. Mindegy is, gyorsan elmormoltam egy varázsigét ( előtte természetesen alaposan körbenéztem, hogy ne lásson senki sem ), majd csodák csodájára a szekrényem kinyílt. Végre! Ekkor láttam meg, hogy a szemben lévő szekrénynél is matat valaki. Hát persze, hogy Caroline volt az, az egyik legjobb barátnőm. Gyorsan kivettem a cuccom a szekrényből és odaszaladtam Care-hez.
- Na szia, mi a helyzet? Látom nagyon keresel valamit. - mondtam neki és akarva-akaratlanul is kíváncsivá tett a viselkedése.

- Valami olyasmi - bólintottam, és a papírokat nézegettem az asztalán. Úgy tűnt, hogy sikerült hatnom rá, bár nem pont azon voltam, hogy kitárulkozzam előtte. Nem kifejezetten az én asztalom volt a lelkizés, és ezt valószínűleg ő is tudta.
- Nem csapnám be Elenát - néztem fel Rickre végül, majd sóhajtottam, és felkeltem. - Ezt biztosra mondom.
Azzal fogtam magam, és az ajtó felé indultam, de félútról még visszanéztem.
- Ha készülök találkozni a Lockwood kölyökkel, majd szólok.
És azzal kisétáltam a szobából.

//sajnálom, de nem tudtam törölni.. eltűnt onnan a törlés gomb, szóval csak ezt tudtam csinálni vele...//