Selena Gilbert

Köszönöm

Nem értem, miért nem képes kerek választ adni, én mindig azt adtam neki.
Bár ez a helyzet alapból nem volt fair, de ennyivel azért megszánhatott volna.
Elzsibbadt a lábam, jelezve hogy ideje lenne megmozdulni, mióta sikerült felállni lecövekeltem. Lassan tettem előre egy apró lépést, de meg is bántam, valamelyik bordám eszeveszettül sajgott.
A kín talán ki is ült az arcomra egy kis időre.
Indulnom kéne.. már sötét van és ma még Elena be is kell hogy hívjon.
Neki nagyon fontos az első benyomás legalábbis nekem ezt mondták.
Ez lehet az oka hogy még Stefannal van.
Ha emiatt a nő miatt nem tudok ma este beépülni Elena tudatába én.. én.. akkor se tudok semmit csinálni. Legalább a nevét elmondhatná.. akkor nem kéne rá a nő kifejezést használnom. Kicsit kellemetlen is ez így, mert ő még nem tűnik nőnek, de lánynak ha akarnám se tudnám hívni..
- Szóval elég hosszú időt töltöttünk együtt hogy eláruld a neved. - Ez a kijelentés kérdés akart lenni. Nagyon remélem hogy nem akar kitérni előle.
Furcsa érzés lángolt a testemben a nő kilétét illetően, mintha a testem is tudni akarná. Ez azért egy kicsit megijesztett. Hiába vagyok vámpír meg hasonlók, kellemetlenül érint hogy ennyire tudni akarom ki az aki nem rég átrendezte a csontjaim helyzetét. Lehet hogy csak a dühös belső szerveim akarják ennyire azt a nevet.

Ez nagyon jó volt. Ha a következő is ilyen lesz, akkor lezártnak tekintem az oktatásod, szóval hajrá! (a cselekedeteidet is lerhatnéd, mert így nem tudom pl. hogy már begyógyultak-e a sebeid, milyen távol vagy stb.)

Megmosolyogtatott a helyzet, mert egyre inkább emlékeztetett egy kihallgatásra. Persze ez nekem volt kedvező, hiszen nem engem kérdeztek ki, hanem én kérdezhettem információkat, és a lány készségesen meg is adott minden választ, amire szükségem volt. Vicces, hogy keresi Elenát, az utolsó élő rokonát, de úgy, hogy közben a lány még a létezéséről sem tud. Mondjuk, igaz, hogy nem is olyan régen rántotta le a leplet a titokról az igazi szüleit illetően, és nem lett volna a legjobb úgy kezdeni az ismerkedést, hogy „De hé, figyelj, van egy testvéred is!” Bár Isobel nem az az érzelmeskedő fajta, de megértem, amiért ezt nem akarta világgá kürtölni. Viszont most először kimutatta a kis vámpír a foga fehérjét, és vissza mert kérdezni. Honnan is ismerem Elenát? Nézzük csak, lenyúlta a pasijaimat, ugyanaz a valaki akarja megölni, mint engem, ja és mielőtt elfelejtem: a leszármazottam. Ha már itt tartunk, te is. Mit szólna, ha így felelnék a kérdésére? Valószínűleg nem hinne nekem, meg amúgy sincs sok kedvem ilyesmi szennyest kiteregetni egy most megismert lánykának.
- Hosszú történet – jegyeztem meg hidegen, miközben minden vonásom azt üzente, hogy semmi köze sincs hozzá.

Kezd irritálni ez a nő. Én csak át akartam menni az erdőn, és megkeresni Elenát.
Miért kell neki ilyen sokáig feltartania? Úgy gúnyolódott rajtam, mintha ő nem pontosan az lenne ami én vagyok. ezen a gondolaton elmosolyodtam, amit talán nem kellett volna. Gyorsan el is komorodtam.
- Nem, Elena még a létezésemről se tud. - Ezt kimondani nem volt épp felemelő.
Sőt egyenesen kellemetlen. Ha már itt tartunk.. az sem fair hogy állandóan ő kérdez.
- Honnan ismered Elenát? - féltem hogy esetleg tiszteletlenségnek veszi a kérdésem, ezért a lehető legvisszafogottabban mégis teljes hangerővel beszéltem hozzá. Kezdtem aggódni.. talán már sosem jutok el Elenához. A gondolattól kirázott a hideg. Valahogy úgy, mint mikor először gondoltam rá hogy örökre egyedül maradok. Aztán feltűnt Isobel és megtanított alkalmazkodni, és előhozta az igazi énemet, amiért szörnyen hálás vagyok neki. Régen már erre se lettem volna képes, a "szüleim" kiskorom óta elnyomták ezt az énemet. Isobel Petrova tűznek hívta, amit ő belőle egy Kathrine nevű nő hozott ki. Így hogy bele gondolok neki is hálásnak kell lennem érte. Majd egyszer megkeresem, és megköszönöm neki.

Jobb lett volna ez a reag, ha leírtad volna karaktered érzéseit ezzel kapcsolatban, végy példát Katherine-ről. Gondolatban sokat megtudsz tőle, szóban viszont szinte semmit. Igyekezd részletezni az érzéseit!

Igazából sokan sokféle indokból kereshetik Elenát. Egyesek a suli miatt, de a másik lehetőség a hasonmás-ügy. Ez utóbbit gondoltam esélyesebbnek, de amint meghallottam az idegen válaszán elkomorodtak az arcvonásaim. Mit érthet az alatt, hogy Elena az utolsó élő rokona? Még hogy a testvére! Kissé meglepett ez a tény, hiszen nem tudtam róla, hogy Isobel-nek másik gyereke is van. Elmondta volna, győzködtem magam, de közben volt egy érzésem, hogy a nő sem olyan jó „barátnőm” mint amilyennek mutatja magát. Elvégre is a leszármazottam, meg van benne ez a fajta túlélési ösztön: csak abba avat be, amibe feltétlenül muszáj. Engem csak a hasonmásom érdekelt, senki más. Van egy másik lánya is? Kit érdekel? Végül is, nem mintha a leszármazottam lenne! Annak ellenére, hogy ezeket a gondolatokat lefutattam magamban, sikerült megőriznem a higgadtságomat, és gyorsan feleltem.
- Ó, és drága testvéred tisztában van a ténnyel, hogy pontosan kivel… akarom mondani, mivel van dolga? – kérdezte gúnyolódva, és felvontam a szemöldökömet.

Furcsa a viselkedése az egyik percben a csontjaimat töri, a másikban pedig bájolog. Így hogy azt mondta válaszoljak így már nem is tetszett annyira az ötlet, de nem volt választásom.
- Úgy értem hogy Elena az utolsó élő rokonom - hagytam neki egy kis időt hogy ezt feldolgozza, és folytattam.
- Elena a testvérem - Gondolom most majd több idő kell neki talán egy perc. Biztos lesokkoltam. Elena elég fontosnak tűnik az ő szemében. Ezért is gondolom hogy most beletrafáltam. Próbáltam a lehető legmagabiztosabban állni. Felöltöttem a várakozó tekintetemet, és az arcát kezdtem fürkészni.

Láttam, amit Elenának írtál legutóbb. Az jó volt, de ne feldd: nem kell kapkodni, mindent le lehet írni szépen, lassan, részletesen!


Én is voltam kezdő vámpír, és nem volt könnyű, figyelembe véve, hogy Klaus üldözött, mert bosszút akart állni rajtam. Egész életemben sokkal nehezebb helyzetekkel kellett megbirkóznom, mint egy sima kis vérszívónak, aki azt hiszi a legrosszabb a világon az, ha rezes ízű a napi adagja, vagy ne adj Isten „Miért kell embert ölni a túlélésért?” Stefan-t sem tudom megérteni, de ráhagyom, egyszer majd csak rájön, hogy sokkal hasznosabb lenne normálisan táplálkoznia. Persze arról vitatkozhatunk, hogy mi a normális, de számomra az emberi vér a természetes. Ezt bizonyára a szűk látókörű emberek undortónak találják, de ők egyszerűen nem értik, hogy egy vámpírnak nincsen választása: a vér szükséges a túléléshez. Bár igaz, hogy én szadista hajlamaimat melyek idővel fejlődtek ki, is kiélhetem így, s ilyenkor úgy érzem, hogy uralkodhatok mások felett, ez az érzés pedig erőt önt belém, mikor félek a Klaus-szal teli jövőtől. Mert igen, félek, de magamon kívül, ezt senkinek se vallanám be!
A lány őszinte volt, és ezt értékeltem. Oké, ha Bonnie miatt jött akkor nincs gáz, viszont a második tagmondatot akkor sem értem. Mi az, hogy neki már csak ő maradt? Megráztam a fejem, és összeráncolt szemöldökkel megkérdeztem:
- Hogy érted, hogy neked már csak ő maradt? – kérdeztem rá arra, mi érdekelt, és kíváncsian a magasba emeltem a szemöldököm, miközben csípőre tettem a kezem, majd megenyhülve hozzátettem: - Ha minden kérdésemre olyan rendesen válaszolsz, mint az előzőekre, azt hiszem, hogy jóban leszünk! – ejtettem meg felé egy mosolyt, de ez nálam semmit sem jelent.

Nem hiszem hogy tetszett neki a válaszom, bár még élek..
Nem merek túl sokat gondolkozni, mert nem tűnik olyan türelmes "megváromamígkitalálszvalamit" típusnak.
- A boszorkánya miatt és azért, mert nekem már csak ő maradt. - semmit, de semmit nem akartam elhallgatni előle.
Ez az indok remélem megteszi.. remélem az igazság elég neki.
Ha nem akkor keresnem kell valami önvédelmi eszközt valahol. Ha ezt túl élem mindig tartok magamnál egy lezárt üveg verbénát.

Ez már tetszett, jó volt, megfogadtad a tanácsom, és máris szebb lett! Csak így tovább!

Be kell vallani, annyira azért nem volt ostoba. A tagadás jó eszköz, ha nem egy nálunk sokkal tapasztaltabb vérszívóval van dolgunk. Pech-je volt, bár még szerencséje van, hogy jó napom van, nem keltem ballábbal, máskülönben kérdés nélkül kitekerhette volna a nyakát. Ha morci vagyok megesik az ilyen, mint például volt az az eset még Európában a XVIII. század elején: letámadtam egy hajónyi franciát, és ezzel szinte az angolok kezében adtam a tengeri nagyhatalmat. Azok persze büszkék magukra, bezsebelték helyettem a dicsőséget, de sebaj, a kaját legalább én kaptam, ellenben a karóval, amit egy másik vámpír kapott szépen a szívében annak ellenére, hogy nekem szánták a dühös franciák.
Szinte biztos voltam benne, hogy kerüli a választ, köp rá, hogy hajvasalás közben is ki tudnám nyírni, mert amolyan makacs, öntudatos, „fennhordom az orrom” típusú lánynak tűnt, aki nem tűri, ha megkérdőjelezik, vagy ha parancsolgatnak neki. Igazam van-e? Úgy tűnik, nem, mert felelt, és úgy tűnt, hogy őszintén. Na, csak helyén van az esze! Utálom azokat, akik nagynak hiszik magukat, miközben a kisujjam is többet tud, mint ők. Viszont ha a tény, hogy válaszolt, meglepett, ez nem mérhető ahhoz, hogy mit éreztem, mikor a válaszának értelme tudatomig hatolt: Elenát. Ó, drágalátos Elena! Hát nélküled már egy nyugodt reggelem sem lehet?
- Ha tudnád, mennyien vannak ugyanígy! – nevettem, majd rendeztem arcvonásaimat. – Miért keresed? - tettem fel szárazon a következő kérdésem, miközben szemmel tartottam a lábadozó vámpírt.

Csalódott voltam. talán Isobel csak azért volt rám büszke, mert a lánya vagyok.
Vagy ez a nő túl okos. Megijesztett mennyit tud. Egy fához vágott, én pedig éreztem hogy néhány bordám eltört és zúzódásaim is vannak. Nehezen sikerült felállnom. Azt várja hogy ezek után még beszéljek is? Mi mást tehetnék?
Elfuthatok, de ha tényleg ilyen idős az első másodpercben utolérne.
Megtámadhatom, de ha tényleg ilyen tapasztalt esélyem se lenne.
Válaszolhatok, de ha tényleg ilyen hirtelen akkor talán csak azért véget vet az életemnek, mert találkoztunk.
Hazudhatok, de ha megtudja .. abba bele se merek gondolni.
- Elena Gilbertet keresem. - ez az igazság. Hát remélem ezzel nincs baja.

Egyet azért próbálj meg a kedvemért! Hosszabb szebb és szNesebb lesz a reag, ha tényleg reagálsz a társad írására. Ha elgondolkosz azon, amit mondott vagy tett a másik karakter. Vagy véleményt formázahtsz a másikról, nem csak tényeket emltve hanem elgondolásokat. Mindig gondolj arra, hogy a szerepjátékban is van realitás, és képzeld el, hogy te min gondolkodnál ilyenkor

Nem igazán számoltam a következményekkel. Ha ember, akkor vagy hibbantnak néz vagy fejvesztve rohan előlem. Ha ez utóbbit választaná, utolérném, és az utolsó cseppig kiszívnám édes nektárként szolgáló vérét. Ha vérfarkas, amit nem hiszek, mert akkor már megkarózott volna, akkor kitépem a szívét. Ha boszorkány, akkor kicsit még játszadozom vele, és csak azután ölöm meg. De ha vámpír, akkor előbb ki kell derítenem, hogy mi miatt van a városban, mielőtt komolyabban lépnék. Ha Klaus miatt, akkor van választása: vagy segít vagy nem, ez esetben megölöm. Ha felbukkanásának nincs köze Klaus-hoz, és árthat nekem, akkor letűntetem az útból, persze feltűnés nélkül. Végiggondoltam ezt, majd kirántottam magam a véres elméletek közül, hogy válaszának minden szavát magamba szívhassam. Ismét fel kellett nevetnem, de nem az értetlenségén.
- Bénán játszod az ostobát – vágtam a fejéhez, majd szó szerint őt magát egy fához vágtam. 500 év tapasztalattal a hátam mögött ilyen közelről már simán megismerek egy fajtámbelit. Ahogyan a pulzusa szokatlanul lassú, különböző vérszagok lengik körül, és ilyen apróságok segítettek ahhoz, hogy túléljem a századokat. Ő pedig tényleg ostoba, ha azt hiszi, átverhet. Ahogy nézem jóval fiatalabb nálam. Felé pillantok, és nézem miképp szedi össze magát a váratlan támadás után.
- Szabad tudnom, miért vagy a városban? – kérdeztem számonkérően, és felvont szemöldökkel vártam a választ.

Hát ez remek. Úgy közelít felém mintha én lennék a vacsorája. Ezek szerint vámpír. Hát.. nem igazán szomorít el ez a tény, az embereket már úgyis kezdtem unni.
Talán nem tudja hogy vámpír vagyok. Akkor nem is kell hogy megtudja, egyenlőre. Hiszek a meglepetés erejében.
- Ne haragudj, hogy mondtad? - a hangom zavartságtól és értetlenségtől néha megremegett. Nem is csodálom hogy Isobel olyan büszke volt rám.
A vonásaimat is igyekeztem úgy rendezni hogy azok látszódjanak rajta amik a hangomban is hallatszottak.

Ez más javult, ügyes vagy! A hossz majd idővel jön. Ha megengedsz egy kis személyeskedést egy évvel ezelőtt én két sornál hosszabbat alig tudtam írni Szóval ha ennyi jön, ne erőltess többet, majd idővel jön!

Végigmértem a lányt. Egy idős lehetett velem, de ő az a tipikus amerikai tinédzsernek tűnt. Ellenben velem. A bőrszerkó meg a smink és a kiállás sok mindent megváltoztat, elég sokan idősebbnek is néznek, mint amennyi vagyok, és őszintén szólva, amellett hogy ez a viselet sokkal kényelmesebb, mint a fűző, ezért is tetszik. Azonban az ismeretlen lány sem tűnt olyan hétköznapinak hirtelen, mint elsőre. A szemében ravaszság bújt, akárcsak a kérdésében. Mit akarhat kideríteni? Bár a fontosabb kérdés az, hogy mit tudhat? Gúnyosan felkacagtam, és elhúztam a számat. Nem a legkedvesebb modoromat vettem elő ma, de miért erőltetnék magamra mosolyt, ha nincs olyan kedvem.
- Hogy mi veszélyes van az erdőkben? – kérdeztem, miközben újabb közelítő lépéseket tettem felé – Harapós rókák, rosszindulatú nyulak, csúnya farkasok… - soroltam, miközben megtette felé a maradék három lépést. Minden állat neve egy lépés közben hangzott el. Ráéreztem a játszadozás ízére, amit mindig is szerettem: mint macska az egérrel. – Vagy éhes vámpírok! – tettem hozzá mosolyogva, miközben kivillantak agyaraim. Kiváncsi voltam, hogy erre mit szól!

Jelentem alássan kijavítottam őket, és szégyellem is magam.


Mi baja eshetne egy vámpírnak az erdőben? Még ha olyan fiatal is, mint én?
Szegény nő.. Talán nem is tud arról hogy tényleg őrültség egyedül mászkálni egy vámpíroktól hemzsegő erdőben.. Talán még a vámpírokról se. Éreztem azt az erőt amit a teste kibocsájt magából. Lehet hogy egy boszorkány? Vagy egy új vámpír, aki még nem is tudja hogy mit tettek vele? Vagy egy öreg vérszívó. Akármelyik is jobb lesz gyorsan kideríteni..
- Miért? Van valami veszélyes az erdőben? - hát remélem, őszinte. Bár meglepődnék ha igazat mondana.



Hát ha küzdenék ért se tudnék ennél többet írni.. bocsi.. :d

1.Nem kell sietni, ez nem verseny! Ráérsz többször elolvasni egy hozzászólást, és van időd hosszabbakat is írni! (szövegtani hibák így jobban elkerülhetők)
2.Figyelj a vesszőkre! Az „és” előtt rendszeresen elhagyod, és jobban néz ki egy szépen tagolt szöveget látni.
3.Ne irányítsd a másik karakterét! Mi van, ha épp én mozgok vagy nem figyelek fel?
A fogalmazás alapjáraton jó, de ha ezeket javítod kiváló is lehet! Vedd alapul az enyémet!

Teljesen elmerültem a gondolataimban, miközben jártam az erdőt. A Salvatore birtok közelében sok régi emlék felidéződött bennem. 1864-ben rengeteg élménnyel gazdagodtam itt, és bár elhagytam a helyet, ezek az élmények emlékekként velem maradtak. Most nem olyan fájdalmas visszaemlékezni, mint mikor Damon vagy Stefan a fejemhez vágja, hogy egy önző ribanc vagyok, amiért elhagytam őket, bár bevallom, akkor sem nagyon fájt, mert én tudta, hogy mit miért tettem, és ők ebben nem kérdőjelezhetnek meg.
Elmélkedésemből közeledő léptem zaja rántott ki, és megmerevedtem. Újabb vámpír Mystic Falls-ban? kérdeztem magamtól, miközben azt kívántam, bár lenne valami spéci filmes vámpír erőnk, miszerint megérezzük a közeledő vámpírt. Sajnos, azt nem érezzük meg, hogy milyen lénnyel van dolgunk. Ilyen képessége csak a vérfarkasoknak van, illetve a boszorkányoknak, de nekik kell a fizikai kapcsolat. Mindenesetre nem tenne jót, ha letámadnék csak úgy valakit az erdőben, elvégre is tettem egy fogadást, miszerint nem hívom fel magamra a figyelmet, így jó kislányként kell viselkednem. Továbbra is hallottam az ágak zörgését, és megfordultam. Egy fiatal lánnyal találtam szembe magamat.
- Látom, nem csak én vagyok olyan őrült, hogy az erdőben kószálok – jegyzem meg félmosollyal az arcomon, és teszem felé egy közeledő lépést, miközben magas sarkú csizmámmal agyontaposok néhány gaznövényt.

Mióta ide értem Mystic Falls-ba furcsa érzések kerülgetnek. Vagy csak simán a D-vitamin ( a napfényből nyerjük) hiány ártott meg nekem. Mivel a nap még nem ment le teljesen az erdőn át indultam be az emberek felé.
Hirtelen megtorpantam hangokat halottam és el is indultam az irányukba.
Nem láttam semmit csak romokat. Ahogy beljebb értem megláttam egy fiatal nőt.
Nem mozgott. Megakartam nézni közelebbről, de majdnem elestem.
Erre már a nő is felfigyelt.

Helyszín: erdő, régi Salvatore birtok
Időpont: hajnal

Most fel szeretném mérni, hogy mit tudsz, és min lehet javítani!

Mosolyogva róttam az erdei tanösvényt, miközben gondolataim visszakúsztak a múltba. Milyen sok munkát fektettem bele abba, hogy holtnak higgyenek! Hogy mindenki azt higgye a templomban égtem a többi 26 vámpírral, miközben a hely közelében sem voltam. Egyedül George Lockwood-ot, a megszöktetőmet avattam bele a tervembe. Egyetlen egy másik vámpírt vagy a Salvatore-kat sem, ám minden meglepő fordulatot vett, mikor rájöttem, mit tett Emily Damon kérésére. Bezárt minden vámpír egy sírba, megvédve őket a haláltól, de egy úttal hosszú évszázados börtönre ítélve őket. Ha meg akartam volna menekülni, ha nem lett volna jobb tervem, akkor talán még hálás is lennék az idősebbik testvérnek azért, amit értem tett, de így csak egy sor problémát okozott. Azokat azóta megoldottam, de nem mondom, hogy vidáman, most viszont így várom a napokat annak ellenére, hogy rettegnem kellene Klaus felbukkanásától. Majd eljön az a Nap is, tudom jól, de miért aggódjak a jövő miatt, ha a jelen ily édes? Van egy jó tervem, egyetlen személy fogja bánni, aki nem más, mint Elena. Stefan túlteszi magát rajta, Damon meg ránt egyet a vállán - talán, már semmiben sem vagyok biztos - de mindketten elfelejtik majd, én pedig élhetem tovább az életem immár menekülés nélkül. A jó régi, már gazzal benőtt birtokra mentem nosztalgiázni. Halvány mosoly kúszott ajkaimra, mikor megláttam a romos szobrokat, és eszembe ötlöttek az itt megélt múlt emlékezetes pillanatai...

Köszönöm ^^ Remélem nem olyan nagy baj hogy Elenával elkezdtünk valamit a Gilbert házban :S :/