Lena Petrova

Köszönöm a tanítást! Örülök, hogy a diákja lehettem! És köszönöm a dicséreteket is! Kár, hogy vége, annyira tetszett.

Azta! Ez aztán a tökéletes javítás! Teljesen hibátlan! nagyon ügyes vagy, jó hosszú, és nem unalmas hsz! erre már nem is válaszolok, gyakorlásod véget ért, irány a nagy betűs JÁTÉK! ügyes vagy! de azokra azért figyelj, hogy ne rohanj le mindenkit a vámpírmániáddal, és ne siesd el a végét sem! ha nem érzed át a másik karakterét, nem baj, hagyd, hogy ő irányítson! és mindig írj ilyen szép hosszú hsz-ket, mert öröm olvasni!

//okay Boss! Nah szóval az eleje marad:


A szívem a torkomban dobogott, míg vártam, hogy a férfi elhagyja a helyiséget. Tökéletesen éreztem a nyomást a fogsorom között. Túlságosan összeszorítottam őket. Mikor elérte az ajtót láttam, hogy visszamosolyog rám és esdeklő pillantásokat vet, amiért nem tudja egyből a kezembe nyomni a könyveket. Visszamosolyogtam megcsillantva bűbájos diákmosolyomat. Az ajtó halk csattanással zárult, és én olyan gyorsan odasprinteltem az íróasztalhoz, bele sem gondolva mi lesz ha valami oknál fogva hamarabb visszajön. A gondolkodásom teljesen kihagyott, ahogyan remegő kezekkel túrtam az első fiók papírhalmaza között. A szemem papírról papírra ugrált idegességemben. Csak az zakatolt a fejemben, hogy már nincs sok időm, minden egyes másodperccel közelebb kerülök a teljes lebukáshoz. Hittem benne, hogy megtudom csinálni. Vettem egy mély levegőt és folytattam. Az első használható dolog, ami a kezem ügyébe került egy kép volt Rickről és a feleségéről - gondolom a felesége. Ki más lehetne? Személy szerint nem tartottam olyan szép nőnek, főleg nem egy ilyen jóképű és váltig úriember feleségének. Nem is illenek össze. Fintorogtam egyet ezen a gondolaton. Vajon miért idegesít ez engem? A kép a tengerparton készült. Biztosan nyaralni voltak, mert a tanár úron egy nevetségesen ócska, divatjamúlt szalmakalap díszelgett a nő pedig egy csíkos fürdőruhában ácsorgott Alarickba karolva. Nem bírtam megállni, hogy ne fintorogjak még egyet, majd visszagyűrtem a képet a fiókba, semmi értelme nem volt tovább bámulni. A második fiókkal nem volt szerencsém, jobbnak láttam hagyni a fenébe, mert be volt zárva. Elfújtam idegességemben a frufrumat az arcomról. Most mihez kezdjek?

..majd folytatom...//

Többször is körbefordultam a teremben, míg rájöttem, hogy nem találtam semmit. Már eluralkodott rajtam ez a furcsa vámpírmániám. Vettem még egy mély levegőt.
- Semmi... Hát ez csodás! - suttogtam idegesen a plafonra meredve. Egyik izzadó kezemet az asztallapjához nyomtam. Le kell nyugodnom! Pillanatokig lehunyt szemmel csak a szívverésemet figyeltem. Figyeltem, mint egy vadász és vártam, mint egy áldozat a lecsapásra. Teljesen ki voltam bukva. Ennyire még sosem hagyott cserben az ösztönöm. Mérgesen elsöpörtem a hajamat a szememből. Ami még rosszabb volt, hogy folyton az a kép jutott eszembe Alaricről meg a feleségéről. Mintha a mosolyuk kárörömmé folyt volna össze lelki szemeim előtt és mintha azon nevetgélnének, hogy elbuktam. Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat. Most következett a bűntudat, amiért így feltörtem egy ilyen kedves tanár asztalát és megvontam a vállamat. Túl gyerek vagyok még az ilyesmihez. Nem ahhoz, hogy feltörjek és kutassak illegálisan egy tanár magánszférájában, hanem hogy el tudjam viselni a bűntudatot, az alázatot. Vajon a szemébe tudok-e nézni mikor belép újra ezen az ajtón? A lábam önkéntelenül tett egy lépést előre, jelezvén, hogy itt az ideje lelépni. Keserűség fogott el a gondolat miatt, hogy fogjam magam és csak úgy lelépjek. Különben meg akartam azokat a könyveket. Igen, még ilyen helyzetben is a könyvei érdekelnek, még ha ezek után oda sem fogja adni, ha megtudja. De honnan is tudná meg? Bágyadt mosolyt erőltettem az arcomra, miközben magam elé bámultam. Szokásos fehér ruhámat viseltem, ami elölről tiszta 70-as évek, de hátulról, ah hogy imádom ennek a ruhának a hátulját. Főleg, hogy nincs is hátulja. Az egész hátam kint van belőle. Sok kis fodrocska díszelgett a ruha végén, elkaptam egy rojtot belőle és idegességemben birizgálni kezdtem. Kénytelen voltam felnyitni a szemhéjamat. Hirtelen meghallottam, hogy valakik beszélgetnek az ajtó előtt, és háttal nekidőltem a rémülettől az íróasztalnak. Most vajon mit tegyek? A hirtelen izgalomtól még jobban nekifeszültem az asztalnak és valami megszúrta a hátamat. Megfordultam és a jegyzetfüzetét pillantottam meg. Piros-zöld-sárga és kék lapocskák álltak ki belőle. Nem volt nagyobb 30 centinél. Felkaptam és óvatosan kinyitottam. Észre sem vettem, hogy az osztálynaplót is elmozdítottam. A legutolsó írott oldalra lapoztam és próbáltam kiolvasni az írást, de nagyon réginek hatott. Mintha tintával írták volna az egészet és a betűket sűrűn egymásra nyomorították. Most, hogy jobban megnéztem ősöregnek néz ki. Visszalapoztam az első oldalra és a párszavas feliratból csak egy szót tudtam kivenni "Gilbert". Mit keres a tanár úrnál egy ilyen régi ereklye? Miért tűzdelte tele oldaljelölőkkel? Ennek semmi értelme nem volt. Óvatosan visszacsúsztattam a kis könyvet az asztal síkos felületére és kifújtam a levegőt. Hát ezt már leshetem.Ebben a fickóban semmi irreális nincsen. Ekkor valaki rárakta a kilincsre a kezét és ijedtemben az asztal széléhez kaptam. Éreztem, ahogyan az adrenalin szétáramlik a testemben. Ekkor Alaric lépett be az ajtón és az igazgató gondterhelt arcát láttam elsuhanni az iskola jobb szárnya felé. Felém nyújtotta a könyveket és én remegő kezekkel elfogadtam még mindig az íróasztalnak passzírozva a derekamat. Éreztem, hogy döbbent arccal figyel mögöttem valamit. Elállt a lélegzetem, amint hatalmas fantáziám magától működésbe lépett és ráképzeltem Saltzman úrra a szalmakalapot. Önkénytelenül kacagni kezdtem, de gyorsan a szám elé is kaptam. Sajnos erről nem volt sok időm gondolkodni, mert megszólalt.
- Az asztalom... - szólt gyanakvóan.
- Az asztalom... - ismételtem halkan és farkasszemet néztem vele. Túl közel volt és sosem voltam jó hazudozó. Pár percig beletelt, míg rájöttem mit mondott. Most jött az amire egyáltalán nem számítottam volna. A hajamhoz kaptam és idegesen babrálgattam a tincseimmel, miközben hihetetlen hadarásba kezdtem.
- Hm, sajnálom én nem akartam feltúrni az egész asztalát és végképp nem akartam kitervelni ezt az egészet! Nem tudom mit gondoltam, mikor idejöttem és megpróbáltam valami bizonyítékot szerezni maga ellen! - leraktam az asztalra azokat a könyveket is amiket adott. Úgy néztem rájuk, mintha soha többet nem látnám őket. Követte tekintetemet a könyvekre, majd megint farkasszemet néztünk. Egyenlőre nem szólt semmit.
- Szóval aztán megtaláltam azt az öreg Gilbert naplót, olyasfajta lehet, mint amit egyszer már olvastam a könyvtárban egy másik alapító családfő naplóját. Tisztára azt hittem, hogy köze lehet valamilyen vámpíros sztorihoz, esetleg tud segíteni nekem ebben, de már megint tévedtem. Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Meg ott volt az a fotó, amin a feleségével van, és tisztára elkapott a féltékenység, azt sem tudom miért, aztán ideges lettem, hogy le fogok bukni, megint a hülye vámpírmániám miatt, mint a múltkori sulimban... - Itt elakadt a lélegzetem. Túl sok volt. Túlságosan sok. A látásom elhomályosult a szemembe gyülekező könnyektől. Remegett a szám a félelemtől, biztosan valami sokkot kaptam. Mindig ez van, ha nem az lesz, amit akarok. Eléggé makacs vagyok és ilyenkor inkább megadom magam és büszkén megyek a csatába, minthogy hazudozzak. Büszke hazafi katona lehetett volna belőlem. Talán pályát tévesztettem. Ugyan már! Mindenki tudja, hogy nem bírom a vért és a fegyvereket! Ökölbe szorítottam az ujjaimat és a mellkasom föl-le emelkedett. Komolyan gondolom, hogy ha most egy rossz szót is szól Alaric, beverem a képét. Azt a csinos képét. Nagyon felbőszítettem saját magamat. 19 éves vagyok, tehát már nem gyerek. Felelős vagyok minden tettemért, akármennyire is viselkedek úgy, mint egy gyerek. Akár fel is jelenthet. Nem érdekelt, mert mindent fontosabbnak tartottam annál, hogy megtudjam mi ölte meg anyámat, vagy ki.

Keserű arccal vártam a végítéletemet.

//Igen, én is emlékszem, hogy volt egy fegyver az egyik fiókjában, de hogy több, biztosan nem. A fényképes rész nagyon tetszett, ügyes volt, hihető Alaric-ről, meg hogy egy fénykép azért még van a fiókjában Isobel-ről. Tényleg nagyon ügyes vagy, csak a végét sietted el egy picit. Javíts rajta egy picit //

//Rendben. Tényleg kicsit elsiettem a végét. =) Igazából én nagyon úgy emlékeztem, hogy a szekrényéből vette ki a fegyvert a sorozatban, bár lehet hogy kissé lefoglalta az agyamat az angol szöveg^^". Végülis mind1.
Rendben megfogadom.

// az első fele nagyon jó, tényleg, de nem értem miért akarsz ennyire lebuktatni szerintem Alaric nem a térképtárolóban tartja a fegyvereit, ugyanis mikor órán kivesz egy térképet, bárki megláthatja asszem az egyik részben volt egy jelenet, ahol Rick a táskájába hordta a cuccait. szóval fegyverek nincsenek a térképtárolóban! ne irányítsd a másik játékos karakterét sem pedig a tárgyaikat. ja és az elején láttam h teljesen átérzed Alaric karakterét, a fényképet is teljesen el tudtam képzelni, de a végére már egy egészen más karaktert csináltál Alaric-ből. hagyd, hogy a karakter gazdija irányítsa őt //

A szívem a torkomban dobogott, míg vártam, hogy a férfi elhagyja a helyiséget. Tökéletesen éreztem a nyomást a fogsorom között. Túlságosan összeszorítottam őket. Mikor elérte az ajtót láttam, hogy visszamosolyog rám és esdeklő pillantásokat vet, amiért nem tudja egyből a kezembe nyomni a könyveket. Visszamosolyogtam megcsillantva bűbájos diákmosolyomat. Az ajtó halk csattanással zárult, és én olyan gyorsan odasprinteltem az íróasztalhoz, bele sem gondolva mi lesz ha valami oknál fogva hamarabb visszajön. A gondolkodásom teljesen kihagyott, ahogyan remegő kezekkel túrtam az első fiók papírhalmaza között. A szemem papírról papírra ugrált idegességemben. Csak az zakatolt a fejemben, hogy már nincs sok időm, minden egyes másodperccel közelebb kerülök a teljes lebukáshoz. Hittem benne, hogy megtudom csinálni. Vettem egy mély levegőt és folytattam. Az első használható dolog, ami a kezem ügyébe került egy kép volt Rickről és a feleségéről - gondolom a felesége. Ki más lehetne? Személy szerint nem tartottam olyan szép nőnek, főleg nem egy ilyen jóképű és váltig úriember feleségének. Nem is illenek össze. Fintorogtam egyet ezen a gondolaton. Vajon miért idegesít ez engem? A kép a tengerparton készült. Biztosan nyaralni voltak, mert a tanár úron egy nevetségesen ócska, divatjamúlt szalmakalap díszelgett a nő pedig egy csíkos fürdőruhában ácsorgott Alarickba karolva. Nem bírtam megállni, hogy ne fintorogjak még egyet, majd visszagyűrtem a képet a fiókba, semmi értelme nem volt tovább bámulni. A második fiókkal nem volt szerencsém, jobbnak láttam hagyni a fenébe, mert be volt zárva. Elfújtam idegességemben a frufrumat az arcomról. Most mihez kezdjek?

De ekkor megpillantottam, hogy az egyik térképtároló szekrény ajtaja valami oknál fogva kissé ki van nyílva. Átsuhantam a termen és kinyitottam a szekrényajtót. Egy halom fegyver hangos puffanással ért előttem földet. Megcsikorgattam a fogaimat, mert féltem, hátha valaki meghallotta. De ebből már sehogy sem mászhat ki! A kárörömömnek mosolya hamar szétterült az aranyos ki pofikámon. De hamar átvette a felismerésnek döbbenete, mert minden fegyver fából volt. Két kérdés merült fel bennem.
1. Vajon mit keres egy kisvárosi tanárnál ennyi fegyver?
2. Miért fából vannak?
Nem kell sok ész hozzá, hogy rájöjjek vámpírgyűlölő fazon a fickó. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy igazam volt. Gyorsan visszatuszkoltam a fegyvereket a szekrénybe, már amennyire a kis kezeimmel sikerült. Majd visszarohantam megpróbálni kinyitni a maradék időmben a második fiókot. Micsoda idióta hagyja így nyitva a fegyvertárolóját?

Hirtelen meghallottam, hogy valakik beszélgetnek az ajtó előtt, és hirtelen háttal nekidőltem a rémülettől az íróasztalnak. Ekkor Alaric lépett be az ajtón és az igazgató gondterhelt arcát láttam elsuhanni az iskola jobb szárnya felé. Felém nyújtotta a könyveket és én remegő kezekkel elfogadtam még mindig az íróasztalnak passzírozva a derekamat. Éreztem, hogy döbbent arccal figyel mögöttem valamit. Annyi mindent akartam kérdezni, de nem jött ki semmi a számon. De egy lehetőséget még mindig nem vetettem fel magamnak. Mi van ha... ha a fickó is vámpír? Ettől beparáztam. Sajnos erről nem volt sok időm gondolkodni, mert megszólalt.
- Az asztalom... - szólt gyanakvóan.
- Az asztalom... - ismételtem halkan és farkasszemet néztem vele. Túl közel volt és sosem voltam jó hazudozó. Pár percig beletelt, míg rájöttem mit mondott.
- Lenne egy kérdésem Saltzman tanár úr! - suttogtam, de tudtam, hogy hallja.
- Mi az amit nem mond el? - elég ijesztő arccal nézett rám. Éreztem, hogy lebuktam. Lehunytam a szememet és vártam, hogy mi a következő lépés.

//nagyon jó ötlet! reális, hihető, és nagyon szépen írtad le! mindig arra gondolj, hogy a valóságban vagy a sorozatban megtörténhetne-e. én ezt simán el tudom képzelni //

- Ó - motyogta Rick meglepődésében. Valahogy nem számított rá, hogy még a könyveit is elkérik.
- Rögtön hozom őket, csak a tanáriban vannak az asztalomon - mondta mosollyal arcán, azzal ki is sietett az osztályteremből. Végigment két folyosón, találkozott néhány hazafelé siető diákkal, és a gondnokkal. Amint a tanáriba ért, az asztalához ment. Nem voltak sokan bent, a tanárok nagy részének már nem voltak óráik, így otthon töltötték a nap további részét. Benyúlt a fiókjába, és megtalálta a kedvenc könyvét.
Ókortól napjainkig - Avagy a Történelem rejtett titkai címmel. Aztán pár alsóbb fiókból még összeszedett néhány könyvet. Ezek biztosan megfelelőek lesznek a lánynak. Rohant is vissza az osztályteremhez. Már az ajtónak a kilincsén voltak ujjai, a homályos üvegen keresztül látta a lányt nagyon közel a tanári asztalhoz. Ekkor viszont a nevét mondták...
- Saltzman! - az igazgató fáradt, mély hangját ismerte fel.
Ezzel Rick megfordult, és a férfi felé nézett.
- Alaric! Szeretném mondani, hogy az iskolai bál tanári gyűlése holnap délután lesz! - mondta, mikor beérte őt. Rick bólintott, ezzel az igazgató ment is tovább az útjára. Alaric benyitott a terembe. Lena az asztala mellett állt.
Rick odament az asztalához, miközben odaadta azt a három könyvet, amit a lánynak hozott. Ekkor viszont érdekes dolgot fedezett fel.
Mielőtt Lena-val beszélgetésbe kezdtek volna, Rick az osztály naplóját írta meg, vagyis az óra anyagát. Most viszont a napló alul volt, és Rick jegyzetei, anyagai, forrásai, néhány könyve volt felül, a napló pedig alul. Ő nem így hagyta itt. Kérdően nézett a lány felé.
- Az asztalom... - szólt gyanakvóan.

//ohó ez nehezebb, mint gondoltam. na de sebaj egyszer csak megtanulom!=)//

-Természetesen! - bólintottam. Mindig is utáltam házi dolgozatokat írni. Ezt azért még sem mondhattam meg neki. Olyan fölöslegesnek éreztem, hogy egész szabadidőmet egy ilyen kétoldalas fecni megtöltésével töltsem. Mindent tudok a történelemről, fejből az összes évszámot. Első lettem tavaly a megyei történelmi versenyen. Persze ő ezt nem tudhatta.
- Igazából, nem lehetne, hogy most gyorsan lefelelek és ne keljen bajlódnom az írás részével? - zavarba jöttem. Biztos nem erre számított. Nem sok diák szokott ilyen kedvesen nemet inteni egy tanárnak. Lesütöttem a szemhéjamat eltakarva a vörös arcomat. Mindig zavarba jövök, ha túlságosan kinyitom a számat... Saltzman, Saltzman, Saltz... nem emlékszem ilyen névre a levéltárban töltött kutatásaimról. Biztosan ő is olyan új, mint én. Ugyan miért jönne egy ilyen tanár ebbe a kisvárosba? Hajtott a vágy, hogy ezt megtudjam. Talán ha elterelem a figyelmét át tudom kutatni az asztalát a szoba túlvégén. Áh! Ez lehetetlenség! Ha várok még pár órát, akkor sokkal könnyebb lenne visszaosonni, de a kíváncsiságom már megint maga alá gyűrt. Felnéztem a tanár úr arcába és csak meglepettséget véltem észrevenni. Majd átsiklott a pillantásom az íróasztalára. Próbáltam nem feltűnően bámulni vágyaim forrását, de olyan nehéz volt levenni róla a szemeimet. Vajon lebuktam? Észrevette, hogy az íróasztalára meresztgetem a szemeimet? Ha nem sikerül a tervem, akkor talán ki is rúgathat, esetleg felfüggeszthetnek. Sosem volt erkölcsös dolog a tanár íróasztalán matatni. De még bele is nyúlni, csak azért, mert egy tinédzser lány örökös berögződése, hogy vámpírok lakják ezt a várost. Talán ő is az! Nem! Túl jámbor képű ehhez. Meg akarom tudni miért van itt! Jaj Lena, már megint ez az őrült kíváncsiságod! Hányszor próbáltam már így valamire is jutni?! Hányszor?! Sosem volt semmi titok, a nagy semmi. De talán nála találok valamit, valamit ami több lesz, mint amit most tudok. Tudni akarom, hogy mit tudhat! Sosem láttam még ilyen tanárt, ugyan már! Valami hazugság van a szemeiben. Valamit takargat! Hosszan gondolatmenet után úgy döntöttem lépnem kell. Még egy pillanatba magamba meredtem és próbáltam felkészíteni magamat az esetleges lelkiismeret furdalásra, amit majd érezni fogok, ha tényleg csak egy átlagos tanár. Tanár! Túl jóképű ahhoz, hogy tanár legyen. Nevettem egyet magamban. Éreztem ahogyan, a szám önkénytelenül mosolyra húzódik.

Szóval a terv: Megvárom míg kihozza nekem a könyveket a raktárból és én addig gyorsan átkutatom minden egyes négyzetcentiméterjét az asztalának. Piszkos munka ez a nyomozósdi, de nem hiszem, hogy létezik még egy olyan őrült 19 éves, mint én. Vágjunk bele!

- Hm, de talán szívesen elolvasgatnám a könyveit. Nagyon kíváncsi lennék, mik a tanár úr kedvenc darabjai! - mosolyogtam és nem próbáltam nem észrevenni a remegést a hangomban, ami a hazugság jele. Vámpírok! Vámpírok! Vámpírok! Csak ez az egy szó zakatolt a fejemben. Olyan rejtélyes, olyan félelmetes és én mégis vágyom megismerni ezt a rejtélyt. Vajon mit csinál, ha rajta kap? Egyenesen Alaric szemébe meredtem várva a reakcióját, amitől annyira féltem. Féltem, hogy lebukom.

// sajnos nem tudom elképzelni, hogy Alaric hogyan nézett Lena-ra, amiből egyből rájött, hogy tud a vámpírokról. És a rejtélyes dolgok szólása sem kelthette fent a gyanút Alaric-ben, szerintem. helyesírási hibák még néha vannak, de nem vészesek. meg néhány szóismétlés//


Inkább nem szólt semmit, lehetséges, hogy a lány nem szívesen beszél a szüleiről. Lehet, hogy egy csúnya válás, vagy ilyesmiről van szó.
- Örülök, hogy manapság még van, akit érdekel a múlt - mondta mosolyogva.
- Mivel új vagy, és nincsenek jegyeid, szeretném, ha írnál egy dolgozatot valamiről. Egy olyan témáról, ami neked tetszik. A kedvenc korodról, háborúdról, történelmi személyről, amiről csak akarsz. Forrásnak bármit használhatsz - sóhajtotta. Szerette olvasni a gyerekek ilyesfajta dolgozatait, mivel érdekes az ő szemszögükből olvasni egy eseményről. Ráadásul egy ilyen házidolgozat nem volt olyan bonyolult mint egy felelés, vagy egy dolgozat. A megbukó diákoknak is felszokta ajánlani ezt a lehetőséget.
- Néhány véleményeddel is kiegészítheted. A határidő legyen két hét múlva, szerdán. Ha gondolod, tudok adni néhány könyvet! - szólt kedvesen.

//okés =) //


Kissé ledermedtem a "szüleid" résznél. Már ezerszer túljutottam ezen a dolgon, de még mindig nagy üresség támad a szívemben, ha meghallom ezt az egyszerű szót "szülők". Próbáltam nem firtatni tovább ezt a dolgot, utálom ha sajnálnak, amiatt, hogy nincsenek szüleim. Tehát áttértem a történelemre.
- Ehmm... Igen. Ímádom a történelmet! Igazából minden tantárgyból jó vagyok, de ez különösen érdekel. - erősen megnyomtam a hangsúlyt az utolsó elötti szón.
- Igen, mondhatjuk úgy is, hogy a történelem a kedvenc tantárgyam és nagyon sokat szoktam kuksolni emiatt a könyvtárban. - elvörösödtem és a szám mosolyra húzódott.
- Odavagyok a rejtélyes dolgokért! - tettem hozzá titokzatosan, próbálva elviccelni a dolgot, mégis tudtam, hogy ebben semmi vicces sincsen, hiszen ez egy vámpírlakta telek. Alaric pillantásából is egyértelműnek tűnt, hogy ezt ő is tudja és azt is, hogy én is tudom. Kérdőn néztem fiatal szemeibe, talán többet tud, mint gondoltam. Talán megtudhatok valami újat.

//Először is, mindegy, hogy milyen személyben írod. Ha neked jobban megy az E/1 akkor használd nyugodtan azt! A többi észrevételem pedig:
"Hirtelen felriadtam az idegen hangtól, ami a nevemen szólított." Mivel Alaric 45 percen át beszélt, hangja nem lehet ismeretlen. Főleg, ha még a legjobb tanárnak is tartod A másik pedig, hogy figyelj a helyesírási hibákra! Egyébként nem rossz, nem rossz //

Kedves lánynak tűnt, mellesleg zavarban is volt. Rick megrázta a fejét.
- Ne siess! - kérte. Jól esett kicsit beszélgetni, megismerni egy új diákot.
Alaric úgy vette észre, hogy Lena figyelt az órán, gondosan jegyzetelt.
- Mondd csak, érdekel a történelem? Mert nagyon aktív voltál az órán. Vagy minden tantárgyból ilyen szorgalmas vagy? - kérdezte kedves mosollyal a tanári asztalnak dőlve.
- Mikor költöztetek ide a szüleiddel? - érdeklődött. Elég furcsa pont a végzős évet új iskolában kezdeni. Rick jól tudta, milyen újnak lenni. Főleg, ha az ember visszahúzódó. Nehéz beilleszkedni, főleg egy már évek óta jól összeszokott társaságba.

(Baj ha saját személyben írom?)
Hirtelen felriadtam az idegen hangtól, ami a nevemen szólított. Felkaptam a fejemet a papírról és a tanár úrat pillantottam meg elöttem. Így közelről nem volt olyan magas, mint hittem. Ez egy kis mosolyt csalt az arcomra, végre nem éreztem magam kisebbségben. A pár napi iskolábajárás után is tökéletesen elmondhatom, hogy Alaric a legjobb tanár az iskolában. Főleg, hogy ímádom a történelmet. Mindig is érdekeltek a múlt titkai.
- Igen, Lena vagyok. - feleltem rekedt hangon. Pár pillanatig vártam, majd felkaptam a könyveimet és pakolászni kezdtem. Biztosan zavarja, hogy még itt vagyok. Tökéletesen megértem, hiszen sok dolgozatot kell még itt kijavítania.
- Ehm... Sajnálom! Máris megyek! Egy pillanat! - nyögdécseltem inkább csak magamnak. De a tanár nem mozdult. Arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Talán nem ezt a reakciót várta tőlem?

Oktató: Alaric Saltzman
Tanuló: Lena Petrova
Helyszín: Mystic Falls-i gimnázium

Alaric éppen az utolsó mondatát fejezte be az egyik végzős osztály történelem óráján. Mivel végzősök, és hamarosan jön a történelemvizsga, Rick átvette a diákokkal az eddig tanultakat. Az I. és a II. Világháborútól egészen napjaink politikájáig. Tömören, s próbálta érdekesen is összefoglalni a történelem száraz anyagát. Mikor tanított, nem szeretett ülni a széken, hanem mindig a táblánál állt, s felírt néhány fontosabb évszámot. A gyerekek - gyerekek? Már 18 évesek... - próbálták felfogni az anyagot, de némelyikük azért ásítozott, amiért Rick nem rótta meg őket. Kint napos volt az idő, mindenki inkább a szabadban lett volna, vagy otthon, és senkit nem érdekelt a tanulás. Ezt Alaric teljes mértékben megértette. Ő is volt gimnazista. Mikor megszólalt az egyesek számára életmentő csengő, a legtöbben felkapták a cuccukat és rohantak is kifele. Csak néhányan maradtak, például akik szorgalmi dolgozatot adtak be, amit Rick mosolyogva fogadott.
Végül csak egy diák maradt a teremben, egy lány, alacsony volt, fiatalabbnak látszott jóval a koránál. Világos, hosszú haja volt, és sötét, kerek szemei.
- Hmm... - Rick ránézett a névsorra, és ismeretlennek tűnő nevet keresett. Nem ismerte a lányt, valószínűleg csak mostanában érkezett.
- Lena, ugye? - kérdezte kedvesen Rick.