Jane Stwitch

// Itt tök fölöslegesen töltöttük a helyet, mert szerintem neked egyáltalán nem volt szükséged az oktatásra! Gratulálok, jól játszol, szépen írsz, elképzelhető az egész. Csak így tovább! //

BEFEJEZVE

Ami az illeti kicsit meglepett, mikor egyik pillanatról a másikra előttem termett és a torkomat szorongatva fenyegetőzött. Én minden esetre hagytam, had dühöngje ki magát, majd mikor elengedett és ismét pár lépésnyi távolságban volt tőlem én léptem a tettek mezejére. Én is szintén, mint ő vámpírsebességemet kihasználva közvetlen mellette termettem és egy hatalmas lendületet ahhoz a fenyőfához vágtam, aminél az előbb álltam. Amint becsapódott ismét ott termettem mellette és fél kézzel a ruháját szorongatva a fához nyomtam.
- Az hiszed attól, hogy te emberi véren élsz, én meg állati véren erősebb vagy nálam? - éreztem, hogy miközben beszélek az én arcom is eltorzul. Éreztem, ahogy a fogaim egyre csak nyúlnak, és ahogy a szemem körüli erek kidagadnak. - Hát tudd meg, hogy legalább 300 évvel vagyok idősebb és tapasztaltabb nálad. - még mindig a fához szorítottam, de a másik kezemmel gyengéden végigsimítottam kecses arccsontját egészen az álláig. Felemelő érzés volt látni, ahogy megborzong az ujjaim hűvös érintésére. Egyébként az jobban állt neki, amikor azt érezte ő van erőfölényben. Még mindig az arcén húztam az ujjaimat, és közben folytattam - Bármikor és bárhol könnyen végezhetnék veled, de ne akard ezt kihozni belőlem. Semmi kedvem kárt tenni benned. - mosolyogtam, miközben az arcom is visszaváltozott az eredetire és már úgy néztem a szemébe. - Ja, és ne felejtsd el, mielőtt elkezded játszani a nagymenő gonoszt bárkinek is, előbb győződj meg róla, hogy erőfölényben vagy-e. - kicsit engedtem a szorításomon, majd közelebb hajoltam hozzá, már szinte összeértek az ajkaink. Éreztem a forró leheletét, ahogy elhagyja a száját és súrolja az enyémet. - Bármikor, bárhol, bármiért! - hirtelen elengedtem és el is tűntem ismét a vámpírsebességet használva. Egyenesen hazafelé vettem az irányt, mivel már nem volt kedvem vadászni. Egész úton az járt a fejemben, hogy 'Milyen tökéletes ez a férfi'.

Á, Stefan-diéta. Megforgattam a szemem, majd felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy körbejár, tetőtől talpig végigmérve. Nocsak, felkeltettem az ifjú hölgy figyelmét?
- Tudtom szerint két napja volt, Telihold, szóval a farkasok ideje lejárt - feleltem, majd egy gúnyos mosollyal koronáztam szavaim. Apropó, farkas. Még mindig nem voltam képes utánajárni a múltkori farkasos dolognak. Hihetetlen, hogy a nők mi mindent képesek kiverni az ember fejéből... Főleg fontos dolgokat. Pedig, nem ártana utánanézni, mert ha tényleg vannak vérfarkasok - amit, megjegyzem kétlek, 145 éve szaladgálok a nap alatt, mégsem találkoztam egyel sem -, akkor nyakig ülök a sz..., bocsánat, pácban, mert semmit sem tudok róluk. De, ami késik, nem múlik! Az örökké áll rendelkezésemre, hogy pótoljam hiányos tudásomat, ami, lássuk csak be, eléggé hosszú idő.
Nocsak, milyen kis szenvtelen a kicsike! Itt mutogatja a fogsorát és fenyeget, mintha én élnék állatvéren és emiatt én lennék a gyengébb. No, nem! Móresre tanítom a kicsikét.
Vámpírsebességgel teremtem előtte és ujjaim a nyaka köré kulcsoltam.
- Figyelj, szépségem! Régóta vagyok itt, nem én vagyok a megfelelő személy a játszadozásra! - miközben beszéltem, felszínre engedtem a dühöt, aminek hatására arcom eltorzult: szemeimet fekete erek övezték, fogaim megnyúltak.
- Ne kényszeríts rá, hogy bántsalak! - sziszegtem. Fogaim visszahúzódtak és arcom is visszakapta emberi formáját. Elengedtem a nyakát és vámpírsebességgel mögötte teremtem, majd a füléhez hajoltam.
- Az hogy nem vettelek észre, mikor közeledtél, még nem jelenti azt, hogy gyengébb vagyok nálad - suttogtam, majd ismét vámpírsebességgel előtte jelentem meg, de tisztes távolságra tőle, hogyha ezek után támadni akarna, ki tudjam védeni.

//Szerintem még egy hozzászólást írj és ha abban sem lesz hiba, le is zárhatjuk. //

Meglepett, hogy mikor odaértem egy férfival talátam szemben magam. Láthatóan nem vett észre, így kicsit közelebb mentem hozzá. Pontosabban közvetelen a háta mögé. Ha most rá akarnék támadni simán legyőzhetném, de nem azért jöttem.
- Jó reggelt!- feleltem neki. - Ami azt illeti semmit... Éhes voltam. - vetettem a férfira egy sanda mosolyt. Mikor megláttam, hogy kicsit feldúltam azzal, hogy nem vett észre büszke voltam magamra. Elég tapasztaltnak tűnt ahhoz, hogy könnyedén észre vegyen, de mégsem... Úgytűnik alábecsültem magam. Ismét mosolyogtam egyet, majd elkezdtem köröket leírni körülötte, és közben pontról-pontra végigmértem. Észrevettem, hogy van Lazuli köves gyűrűje is. Nos, ezt vagy kaphatta valakitől, vagy elvette egy másik vámpírtól. Nos, ez nem igazán érdekelt, csak fel akartam készülni minden eshetőségre. Nem tűnt túl idősnek csak 100-200 évesnek, de úgy látszik, hogy főleg embereken él vagy csak élt. Nem tudom pontosan, csak a reflexeiből következtettem erre. Mikor már a harmadik kört mentem körülötte megálltam és egyenesen a szemébe néztem. Kíváncsi vagyok, vajon ő mit kereshet itt? Vajon ő is át akar állni az állatokra? Vagy csak arra számított, hogy egy-két ember 'véletlenül' erre téved és lakmározhat majd egy jót belölük, nem tudom.
- És egy ilyen fess uriember mit keres az erdő közepén ilyen korán? Nem fél, hogy megtalálja a Nagy Csúnya Farkas? Vagy esetleg valami más? - mosolyogtam, és közben kivillantottam a hófehér fogaimat.

//Hidd el nekem, hogy rengeteg hibám van. Ez most csak merő véletlenségből sikerült ilyen jól Büszke is vagyok rá. Szóval a hibáimat szeretném most körülaknázni, ha érted mire gondolok Meg azért is jelentkeztem, mert még soha nem csináltam ilyet. //

Nem is tudom, hogyan nem vettem észre a közeledő alakot hamarabb, csak mikor már a hátam mögött hallottam lélegezni. A gondolataimban túlságosan elkalandoztam, biztosan ez okozta a figyelmetlenségem okát. Elléptem a fa mellől és szembenéztem a "vendégemmel". Határozottan csinos, emberi szemmel nézve fiatal vámpír volt, de fogalmam sincs, hány éves lehet. Az a legrosszabb abban, ha más vámpírral találkozol, hogy az arcára írva a kora, mint ahogy az embereknek.
- Jó reggelt! - köszöntem udvariasan és biccentettem a fejemmel. Tekintetem végigsiklott a nő alakján. Sose láttam még a városban, pedig hát én bejáratos vagyok mindenhová. Rejtőzködésből jelest érdemel, ahogyan a legtöbb vámpír. És ebben a városban hatalmas a rizikó, hogy lebukunk, hála a Városi Tanács eltitkolt, vámpírvadász akcióinak.
- Mi járatban? - kérdeztem tőle kíváncsian. Hát, két okból lehet itt: vagy elakar szakadni az élettől és kicsit egyedül lenni, akárcsak én, vagy Stefanhöz hasonlóan állatvér-diétát tart. Kíváncsi vagyok, melyik a válasz a kérdésemre.
Kicsit még zavart, hogy nem vettem észre korábban, ha olyan vámpírról lenne szó, aki esetleg egy kis csetepatét akar előnyben lenne a figyelmetlenségem miatt. Megforgattam a szemem és bosszúsan sóhajtottam, majd tekintetem visszaemeltem a lányra.

// Nagyon ügyes vagy, nem is értem, miért jelentkeztél oktatásra //

Miután a felkelő nap megvillantotta első sugarait a föld felé én is, szinte energiabombaként pattantam fel az ágyamról. Miközben öltözködtem a madarak fáradt csicsergését és az ébredező állatok hangját hallgattam. Mikor ideköltöztem Mystic Fallsba direkt egy olyan házat keresetem magamnak, aminek a hátsó udvarrésze az erdő egy kisebb részésze felé nyíljon. Imádtam reggelente hallani, ahogy az erdőben élő állatok éppen ébredeznek vagy a madarak a szárnyaikat nyújtogatják a repüléshez, és azt, ahogy a baglyok visszabújnak a kis odujaikba. Ilyen közelségből tisztán hallottam mindegyik szívdobbanásukat és azt, ahogy a vérük csak úgy csorog az ereikben. VÉR. Mióta nem is ettem?? Azt hiszem elég rég ahhoz, hogy elinduljak vadászni egyet. Nem fáradtam azzal, hogy az ajtóig elsétáljak, egyszerűen csak kiugrottam az ablakomon és máris az erdő felé vettem az irányt.
Azt hiszem a legjobb dolog a vámpírlétben a gyorsaság. Még az is, amikor csak úgy spontán száguldozol az erdő mélyén. Mikor a szél belekap a hajamba... csodálatos érzés... Mint egy hatalmas adrenalin löket.
Mikor vadászni megyek mindig olyan áldozatokat keresek, amik rendelkeznek némi furfanggal vagy imádnak futni. Hisz ragadozó vagyok. A véremben van.
Már épp lefogtam egy hatalmas szarvast, amikor megéreztem valamit. Valami veszélyeset. Egy ideig csak füleltem, de csak a kezeim által leszorított szarvas szívverését hallottam, amely egyre csak gyorsult. Hatalmas volt a csend... talán túl nagy... TAM TAM TAM TAM RECCS... Egy faág. Az a veszélyes dolog jelet adott magáról. Mekkora óvatlanság... Vagy csapda?? Nekem teljesen mindegy volt, mert csak úgy vonzott magához. Lassan elengedtem a szarvast, mely nem is időzött el ott sokáig. Menekülőre fogta a dolgot. Mázlija volt. Még egyszer utánanéztem, majd megfordultam és a folyamatosan vonzó 'veszély' felé vetettem magamat. Imádtam a kihívásokat, és ami azt illeti már furdalt a kíváncsiság, mi lehet az. Ismét felgyorsultam és az erdő másik vége felé vettem az irányt.

Helyszín: Valahol az erdő közepén, valamikor délelőtt

Csak úgy cél nélkül rohantam az erdőben, a sűrű fák között, a ropogós avarszőnyegen. Megálltam és hátamat egy fának döntöttem, füleltem az erdő zajaira, hallottam egy mókust a fán ugrálni, nem messze, mohát kapargatott egy szarvas, csicsergett néhány madár az ágakon. Belegondoltam, milyen lenne a puha szőrrel borított apró testecskékbe belemélyeszteni a fogamat és belekortyolni az életet jelentő bíbor folyadékba. Nem lenne-e kegyetlenebb, mint embert ölni? Mert az ember úgyis rászolgált a halálra, valamely bűnükkel mindannyian kiérdemelték a halált, de ezek az ártatlan teremtmények mivel érdemelték ki, hogy a "teremtés koronáinak" élete helyett az övéket raboljuk el. És máskülönben sem annyira étvágygerjesztőek és az ízük sem valami felemelő egy hosszú lábú, csinos szőke hölgyeményéhez képest. Szóval, egyszerűen nem tudom megérteni, mi vonzót láthat Stefan ebben a diétában...
Halkan tettem előre két lépést, és felemeltem a tekintetem az ágakon ugráló mókusra. Mibe kerülni nekem, hogy egy pillanat múlva az ujjaim között tartsam és érezzem, ahogy szíve hevesen dörömböl bordái között? Sóhajtottam és továbbra is fölfele néztem, az égre. Kerestem az óriási kékségben valami jelét valamely istennek, hogy létezik. Ha létezem én, a gonosz, elvetemült szörnyeteg, a jóságos úrnak is léteznie kell, aki megvédi a teremtményeit tőlem. De ez tévedés. Isten a gyenge emberek kapaszkodója, aki valami értelmet akarnak látni a kusza, szürreális életükben.
Legyintettem és visszaléptem a fa törzséhez és nekivetettem a hátam. Nem volt kedvem még hazaindulni, ezért inkább maradok még kicsit gondolkodni. Hát, csak álltam ott, hátam a hűvös, mohával borított fának döntve és csak élveztem a reggeli napfényt, mely apró csíkokban hullott be a fák leveli között és hallgattam a madarak csicsergését. Az erdő semmit nem változott 145 év alatt, de annál többet változtam én.

Azt hiszem, hogy jobban járunk, ha te kezded el!

Próbajáték Janenel